A búza és a konkoly

" Más példázatot is adott eléjök, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, a ki az ő földébe jó magot vetett; De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne. Mikor pedig felnevekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszék a konkoly is. A gazda szolgái pedig előállván, mondának néki: Uram, avagy nem tiszta magot vetettél-e a te földedbe? honnan van azért benne a konkoly? Ő pedig monda nékik: Valamely ellenség cselekedte azt. A szolgák pedig mondának néki: Akarod-é tehát, hogy elmenvén, összeszedjük azokat? Ő pedig monda: Nem. Mert a mikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok. Hagyjátok, hogy együtt nőjjön mind a kettő az aratásig, és az aratás idején azt mondom majd az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, és kössétek kévékbe, hogy megégessétek; a búzát pedig takarítsátok az én csűrömbe" Mt, 13,24-30

Szeretett testvéreim! A  mai vasárnapon az Isten országáról szóló jézusi példázat alapján szólok hozzátok. A Máté evangliumának a 13. fejezetében több példázatot is olvashatunk Isten országáról. Isten országa – amikor kimondjuk vagy olvassuk ezt a két szót mire is gondolhatunk, milyen érzések kerítenek hatalmukba?  Amikor Isten országára gondolunk első hallásra, vagy első olvasásra valami magasztos megfoghatlan dologra gondolhatunk. Talán valami olyansmire gondolunk, ahol beteljesednek az álmaink, ahol valósággá lesznek minden nemes és szép emberi terveink, ahol igazságosság van, ahol szeretet, hit, remény és minden  olyan gazdag lelki kincsek vannak, amelyeket a földi tereken, földi országokban még elképzelni sem tudunk, de vágyunk rá, hogy ezekben részünk legyen. Az Isten országát talán, mintha olyan távoli jövőben és tőlünk távol, elérhetetlen helyen képzeljük el, amelyekben sokszor kételkedünk is akár, hogy részünk legyen valaha ebben – vagy ha igen akkor az nem egyhamar érkezik el, mintha az Isten országa az az ideális ország lenne, amelyben sosem részesedhetünk, mert vagy nem vagyunk méltók rá, vagy nem érdemeljük meg, mert abban  földi halandó itt e Földön  nem részesedhet, vagy ha igen, akkor ez mintha csak a kiváltságosoknak járna és sosem tudjuk mi beletartozunk-e ezen kiváltságosok csoportjába.

Isten országát azért is olyan nehéz elképzelni, azért is olyan nehéz erről bármit is gondolni, mert hasonlóképpen vagyunk Istennel kapcsolatosan is. Ha Istent nem tudjuk hasonlítani semmihez, akkor hasonlóképpen nem tudjuk az Ő országát sem hasonlítani semmihez. Istenről is meglehet a külön személyes elképzelésünk, de ha arra kérne valaki, hogy beszéljünk róla, nem tudnánk hitelesen megosztani gondolatainkat és érzéseinket nyilvánosan sok – és főleg ! -  ismeretlen emberrel. Az Istenbe vetett hitünk ugyanis éppen olyan magánügy, mint annyi sok minden más, ami úgy érezzük, hogy csak ránk és Istenre tartozik.  Istenről pedig csak azoknak tudunk beszélni, és  csak azoknak az Istenről szóló vallomásait tudjuk meghallani, akikkel személyes kapcsolatban vagyunk. Istennel is csak személyes kapcsolatba lehetünk, vagy másképp sehogy.

Nos, ha Istennel csak személyes kapcsolatba lehetünk, akkor mennyivel inkább kinyílik előttünk az az ország, amiről azt mondjuk, hogy Isten országa! Akivel személyes kapcsolatba vagyunk, csak az enged betekintést nekünk a saját életébe, csak az enged be az életterébe, csak az ossza meg velünk az otthonát egy időre akivel személyes kapcsolatba vagyunk. Tovább menve: csak az ossza meg velünk legrejtettebb belső lelki titkait, aki a személyes kapcsolaton túl megbízik bennünk és mi is csak azok felé tárulkozunk ki lelkileg, akikben megbízunk. 

Mindezek után nem nehéz talán elképzelni, hogy milyen személyes és meghitt kapcsolatban volt Jézus az Istennel, a mennyei Atyjával, hogy az Ő országába betekintést nyert és felhatalmazást is kapott arra, hogy megossza mindazt, amiben része volt.  A számunkra oly sokszor titokzatos Istennek nincsenek olyan titkai amit a prófétáknak el ne mondana  és amit a próféták tovább ne mondanának amivel az Isten megbízta őket, még ha életüket is kockáztatják az isteni kijelentések tolmácsolásával – olvassuk több helyen a Szentírásban. Jézus tehát az Isten legnagyobb prófétája volt – tanít a káténk is , majd hozzáteszi:  Jézus tanítása számunkra út, igazság és élet.

A mai vasárnapon felolvasott bibliai versek tehát Jézusnak az egyik, Isten országáról szóló tanítását tartalmazzák. Ezzel kapcsolatosan felmerülnek olyan kérdések mint például:

-          Hogyan állunk mi mai emberek a tanítással kapcsolatosan?

-          Emlékszünk, hogy milyen viszonyunk volt gyermekkorunkban a tanulással kapcsolatosan?

-          Mire voltunk kíváncsiak, mit tanultunk és mit nem tanultunk meg szívesen?

-          Mindezek után tegyük fel ma saját magunk számára a kérdést: megengedjük-e magunknak, hogy a jézusi tanítást meghallgassuk, kívánunk-e mi jézusi tanítványok lenni?

-          Meddig tart, vagyis meddig vállaljuk fel a jézusi tanítványságunkat?

A sok kérdés mellett nem mehetünk el, amikor a jézusi példázatok “leckéivel” találkozunk. Nem hiába használták régen a “szent lecke” kifejezést, amit mára már úgy tűnik sok más mindennel lassan elfelejtünk.  “Szent lecke” az, amit a pap felolvas a Szentírásból, amit textusnak, vagy Isten ígéjének, a beszéd alapgondolatának neveznek.  Minden prédikáció ilyen értelemben “szent lecke” volt, az a “lecke” amire a Szentírásból a próféták az isteni kijelentéseket tanították a népnek, hogy ne legyenek tudatlanok, tanulatlanok. Ez a tudást – amire Jézus tanít – maga az élet kéri számon tőlünk. Ha jól megtanuljuk és ha megfelelően alkalmazzuk a tanultakat, akkor    - szintén jézusi szóhasználattal élve – boldogok vagyunk.  A boldogság ez esetben pedig nem más mint Istennel-, önmagunkkal-, felebarátainkkal és a világgal jó kapcsolatba, vagyis összhangban lenni, és ez által készen lenni a hálaadásra, más szóval Istenben lenni, élni és mozogni. Erre tanít bennünket Jézus, amikor tanításának a lényegét a szeretet kettős parancsolatába foglalja össze: szeresd az Istent, szeresd az embert.

Erről az önnmagunk-, felebarátaink és Isten iránti szeretetről beszél minden példázatában, amelyet az Isten országáról oszt meg velünk. A mostani példázat is erről szól, bár hajlamosak vagyunk arra, hogy azzal utasítsuk el a tanítását, hogy a szeretet nem tanítható. Nézzük csak meg közelebbről miről is van szó ebben a példázatban?

Egy olyan emberről beszél akinek van földje és van jó magja és a jó magot elveti a mezejébe. A későbbiekben megtudjuk, hogy ez a “jó mag” nem más mint “búza”. A példázatból az is kiderül, hogy annak ellenére, hogy csak tiszta magot vetett a földbe mégis megjelent a búzatáblában a konkoly. Az ember szolgái mikor erre rákérdeznek a gazdánál, ő felvilágosította őket: éjjel amíg aludtak az ellenség vetette a tiszta magok közé a konkolyt. A szolgák már készségesen kitépték volna a konkolyt a búza mellől, amire kérték is már az engedélyét a gazdának, viszont ő megtiltotta ezt, hogy együtt nőjjön a búza a konkollyal,  mint mondotta,  viszont majd az aratáskor a konkolyt elégetik míg a búzát begyűjtik a csűrbe.

Az Isten országa pedig hasonlatos ehhez az emberhez aki így járt el: hagyta hogy együtt nőjjön a konkoly a búzával, de az aratáskor külön választja majd e kettőt és a konkolyt elégeti, míg a búzát begyűjti a csűrébe.  Isten országa tehát nem egy  olyan világ amit ne értenénk. Hiszen értjük, tapasztaljuk sokszor azt, hogy annak ellenére, hogy jó, tiszta magot vetünk a mezőbe, amíg alszunk, amíg pihenünk megjelenik az ellenség és teleszórja konkollyal a mezőt. Ilyenkor mi is hajlamosak vagyunk arra, mint a szolgák, hogy rögtön és azonnal igazságot szolgáltassanak nekünk, hogy a világra szóló igazságtalanságaink elleni véteknek meglegyen a bűntetése, az elégtételünk, hogy csak azt a búzát táplálja a mi földünk, amit mi vetettünk és hogy az ellenség konkolyától minél hamarabb megszabaduljunk.  Csakhogy! Itt, ekkor szól bele Jézus az életünkbe, ha ezt megengedjük neki. Ekkor tanít bennünket a nagy Mester, a próféta, ha ezt megendejük neki, ha elég érettek vagyunk arra, hogy a tanítását meghallgassuk, elgondolkozzunk rajta és megfogadjuk. Szól a tanítás nekünk: ne tépjük ki a konkolyt mielőtt a búza szárba nem szökken, mielőtt nem erne meg a búzakalász. Ne tegyük, mert ezzel a saját termésünket is veszélybe sodorjuk. Ne válaszoljunk azonnal az ellenség provokációjának, ne engedjük, hogy elragadjanak az indulataink, az érzéseink ne hagyjuk, hogy annyira hatalmukba kerítsenek, ne akarjunk mindjárt visszavágni, az ellenségnek. E helyett bízzunk a mező tápláló áldásaiban, az elvetett jó és tiszta magok termést hozó növekedésében! Az legyen szemünk előtt, ami a jó és nem az ami a rossz. Ne engedjük, hogy a rossz legyőzzün bennünket, amint már a Szentírás kezdetén olvassuk: “ A bűn az ajtód előtt van és rád van vágyódása, de te uralkodjál rajta” 1 Móz 4,6 . Sőt a Szentírás ennél tovább-, ennél mélyebben is megszólít, és eképp is tanít:

Rm 2,1

Annakokáért menthetetlen vagy óh ember, bárki légy, a ki ítélsz: mert a miben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat míveled te, a ki ítélsz.

 

Tehát ki is ez az ellenség ? - szembesít a Szentírás önmagukkal, majd tovább tanít. Az ellenség van hogy mi vagyunk saját magunk számára, amikor nem tudtuk szeretni önmagukat és vétkeztünk önmagunkkal szemben. Ez persze nem zárja ki azt a lehetőséget sem, hogy valóban a külső ellenségről van itt szó, aki számunkra, nekünk, személyesen rosszat tett, mert elhintette a konkolyt a tiszta búza közé amikor mi erre nem is számítottunk, mert a jól végzett munka után épp aludtunk.

A példázat tehát arra hívja fel a figyelmünket, arra tanít, hogy ne legyünk naivak, ne legyünk éretlenek, mint akik nem ismerjük az Isten országának a titkait, továbbá ne hibáztassuk magukat ott és akkor amikor és  ahol nem vétkeztünk, viszont ha szükséges akkor ne kerüljük el az önvizsgálatot se, saját magunk érdekében.  A példázat arra tanít, hogy legyen elég önbizalmunk a jól elvégzett munkánk után és ne vesződjünk feleslegesen azokon a dolgokon, amelyek rajtunk kívül állanak és nincs módunk befolyásolni a dolgokat, vagyis ami nem a mi felelősségünk, annak a terhét ne hordozzuk feleslegesen. Ugyanakkor a példázat arra is tanít, hogy ne legyünk lemondóak a dolgok természetes rendjét illetően és ennek érdekében tartsuk tisztán józan ítélőképességünket! Bízzunk abban, hogy ha együtt is nő a konkoly és a búza, mindkettő csak addig növekedhet, amíg elérkezik az aratás. Az aratáskor pedig ne kavarjuk össze a búzát és a konkolyt. A konkolyt égessük el, a búzát takarítsuk be a csűrbe.

A példázat során felvetődik a kérdés bennünk természetesen jelképes értelemben is: mikor lesz az aratás? Jézus az aratás Uráról, az Istenről sokszor beszél. Az aratás mint a végítélet is többször megjelenik , mint az elkerülhetetlen isteni igazságszolgálatás.  Az aratás olyan mint az ismertelen jövő amiről nem sokat tudunk, amihez csak a  bizalommal tudunk viszonyulni vagy sehogyan sem. Mi emberek életünkben oly sokszor várjuk az aratást és közben nem minden esetben érjük meg ennek az érkezését.  Ilyenkor hajlamosak vagyunk arra, hogy az éretlen búzával a konkolyt is kitépjük, mielőtt még a termés beérne, vagyis az aratás előtt. Sokszor tengernyi könnyet sírunk el az ellenség miatt és ez által is eljutunk a szeretetnek ahhoz a megtapasztalásához ami mindig újabb erőt ad a kitartáshoz, amikor szemléljük miként nő együtt a konkoly a búzával  és sokszor semmit sem tehetünk. A tehetetlenségnél van azért több is amit tehetünk: visszatalálunk az Isrten-, felebarátaink és önmagunk szeretetéhez.  Ezt a gondolatot, ezt az érzést Piliszki János költő gyönyörűen fogalmazta meg a Mielőtt című versében. A jézusi tanítás befogadását sokszor a nyelv prófétái, apostolai, a költők segítenek hozza. Hallgassák meg szeretettel Pilinszki János Mielőtt című versét:

“ Pilinszky János: Mielőtt A jövőről nem sokat tudok, de a végítéletet magam előtt látom. Az a nap, az az óra, mezítelenségünk fölmagasztalása lesz. A sokaságban senki se keresi egymást. Az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi a keresztet, s az angyalok, a mennyek állatai, fölütik a világ utolsó lapját. Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk: nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk. “  Ámen

 

Húsvét vasárnapja utáni szószéki beszéd – vázlat.

" ... és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben beszélgettek, és vitatkoztak egymással, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban valami akadályozta és nem ismerték fel őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: „Miről beszélgettek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak." Lk, 24,14-17

Kedves testvéreim! Húsvét utáni vasárnap vagyunk és megszólaltak a vásárnapi imára hívó harangok. Az istentiszteleti rend és ennek módja szerint elénekeltük az imádság-, és prédikáció előtti énekeket elolvastam a szentírási verseket a beszédem alapgondolát és elkezdtem a prédikációt. Számos gondolattal, érzéssel érkeztünk a templomba a mai vasárnapon.  Még talán bennünk él a virágvasárnapi és húsvéti ünnepnek a fenköltsége, és ezzel egy időben már a megkésett tavaszi munkálatok elvégzendő feladatai járnak a gondolatainkban. Ezzel egy időben mindazok a munkálatok amelyeket az egyházközségben kell elvégeznünk: a parókia javítási munkálatai mellett  a tavasz érkezésével mindjárt elérkezik a tennivaló a temető rendbetartása körül is és megannyi számos elvégzendő közösségi munka.  Úgy járkálnak a gondolataink ide-oda, a sok tennivaló között  – állapíthajuk meg humoros öniróniával -  mint ahogy lassan tapasztaljuk az áprilisi időjárást is, egyszer süt a Nap, máskor esik az eső.

Ahogy itt állok és végzem a szolgálatom bennem is több érzés és gondolat jelenik meg,  tör utat bennem. Gondolataimban ott motoszkál a székelykeresztúri Hit-Rádió húsvét utáni adása, ahol Mikó Ferenc tarcsafalvi unitárius lelkész, a Hit-rádió egyik riportere beszélgetett Székely Zsigmond Kinga Réka, homoródszentpéteri lelkésznővel a húsvéti ünnepről, mint újjászületésről, valamint amint megonsztották egymással a gondolataikat a közösségszolgálatról, az egyházközségi életről és sok  más időszerű témáról. Elgondolkodom a rádió-adásban hallottakon, amint az újjászületés feltételére utalt a lelkésznő, amint a saját hibáinkkal való szembesülésre, ezeknek pedig az őszinte szívvel való megbánására és a jóvátételre hívta fel a figyelmet az adásban. Ugyanakkor kitért arra is, hogy elvárta volna híveitől, hogy húsvét ünnepén többen vegyenek úrvacsorát és általában többen jöjjenek el az istentiszteletre. Az unitáriusok – állapította meg – mintha nem szeretnének templomba járni – különböző kifogások miatt, majd rátért arra, hogy nincs semmi olyan elfogadható kifogás ami elég ok lenne arra, hogy a gyülekezeti tagok sokáig távol maradjanak az istentiszteleti alkalmaktól, különösen pedig az ünnepi alkalmakról. Amíg ezt az adást hallgattam, eszembe jutott az is , hogy ezt a gondolatot szóvá fogom tenni vasárnap, anélkül, hogy bárkit is szándékomban lenne megbántani, főleg pedig azokat nem akik vasárnap személyesen részt vesznek az istentiszteleten.  Szülőfalumban ugyanis volt egy olyan szólás – nem tudom máshol igen-e – hogy amikor a lelkész arról prédikál, hogy nem járnak a hívek a templomba, akkor tulajdonképpen azokat szidja akik hallgatják, és azokat kéri számon a templombajárásról akik különben járnak templomban, ezzel pedig elveszi a maradék kedvét azoknak is akik járnak, hogy aztán visszajöjjenek a temlomba, mert ha akkor is azt hallják, hogy a hívek nem jönnek megfelelő létszámba a templomba, akkor egy idő után nemcsak unalmas, de kellemetlen is lesz azokra nézve aki ott vannak,  és ezt a kellemetlenséget elszereti mindenki kerülni. Hiszen Jézus is azt mondta, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben én ott vagyok köztük.  A mai világunkban, mégis abban bízok, hogy értelme van elmondani akár a radio-adásban hallottakat, mert az adás is visszahallgatható és e prédikáció hanganyaga is akár  és amint a Szentírás felszólítja az evangélium hírdetésére a prófétákat, hiszem hogy minden lelkész számára is az üzenet időszerű marad:
"Hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben" (2Tim 4,2). Tehát akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő az evangélium hírdetésére ezt hírdetni kell, mert ezzel bíznak meg mindenkit akit az evangélium szolgálatával bízott meg az Isten.

Szóval, feltehetjük a kérdést arra vonatkozóan, hogy tulajdonképpen mikor alkalmas az idő az evangélium számára, mikor alkalmas az idő a templombajárásra, mikor alkalmas az idő arra, hogy ünnepek alkalmával elmenjük a templomba és úrvacsorát vegyünk? Természetesen ezeket a kérdéseket  pálapostoli iróniával kérdem én is –  és ezekre a kérdésekre választ nem is várhatunk, mert egyértelmű, hogy akkor kell a templomba menni, mikor szól a harang, és akkor kell, illetve lehet úrvacsorát venni, amikor ilyen ünnepi alkalom van. Dehát – a tapasztalat az többször, hogy nemcsak saját magunk számára, de egymás számára is, mintha idegenek lennénk, vagy az idő sem megfelelő, nem alkalmas. Sajnos volt tapasztalatom ilyen és ehhez hasonló gondolkodásban és életfelfogásban, életmódban az idők folyamán. Ilyen és ehhez hasonló kitértő válaszokat hallottam volt és mostani híveimtől is, amikor rákérdeztem a templombajárás szokásaira: megyek majd amikor elvégzem ezt vagy azt a munkámat (viszont ez, vagy az az munka után újabb és újabb tennivalók jöttek mindig közbe), megyek majd amikor elérkezik annak az ideje, megyek majd --- és jönnek a számtalan és különbnél különb kifogások. Ugyanakkor azt is láttam hogy bizony voltak olyan  szomorú korai halálozások, hogy a sok munka miatt nem volt idő megállani , részt venni az istentiszteleteken és az alkalmak elvesztődtek, amikor az ember saját lelkével, a közösségével, az Isten dolgaival foglalkozott volna.  Mikor a legidőszerűbb, mikor az legalkalmasabb ezeket a kérdéseket feltenni, ha nem húsvéti ünnepek eltelte után ? Ez egy áldott alkalom visszatekinteni az ünnepekre, hálát adni a találkozásokért, amelyben részünk lehetett, hálát adni az úrvacsorai alkalmakért és amennyiben ebben nem volt részünk,  szembe nézni azzal a hiánnyal amit lehet hogy nem is veszünk észre, csak ha felhívja valaki a figyelmünk. Az elmúlt napokban felkerestem egy barátomat és arra kértem, hogy az általam kért témában mondjon “kíméletlen kritikát” azzal kapcsolatosan amiben tudom, hogy szakember és a véleményét, a tudását tiszteletbe tartom és elvátam, hogy az adott kérdésemben amivel feléje fordultam mondjon őszinte választ, más szóval “kíméletlen kritikát”, hogy tanuljak abban a kérdésben az őszinte visszajelzéséből.  Máskor is kerestem fel hasonló kérdésekkel és midnen alkalommal “kíméletlenül” kifejtette a véleményét az adott kérdésnben amivel feléje fordultam és amiben ő szakember és ebből csak tanultam minden alkalommal tőle, mert nem rejtette véka alá a mondnivalóját. Milyen nagy áldás, ha van egy ilyen barátunk, aki szeretettel felhívja a figyelmünket arra, amiben ő látja, hogy tévedünk és segít, hogy ez által is fejlődjünk, tanuljunk.  Dehát nem ezt várjuk el az orvostól is, ha betegek vagyunk, azt várjuk, hogy mondja meg mi a betegségünk és mi módon gyógyulunk, milyen gyógyszerekre, milyen más életvitelre van szükségünk, hogy egészségesek legyünk? Ezt várjuk el mindenhol és mindenben: ha az autónk elromlik, azt várjuk el a szerelőtől, hogy a hibás alkatrészt megjavítsa, vagy kicserélje, ha elromlik bármi amit használunk, akkor azt várjuk el, hogy megjavítsa az aki ért hozza, vagy kicseréljük, ha hasznavehetetlen és ha szükségünk van rá! Mennyivel inkább így van ez a saját lelkünkkel is! Nemde azt várjuk el az evangéliumtól is, hogy a lelkünkben fényt, szeretetet, hálát, reményt, hitet, bizalmat és számos olyan értéket hozzon, ami nélkül az életünk nemcsak szegényebb, de sok esetben lehetetlen is. A lelkünknek pedig épp úgy szükségünk van az imádságra, a közös istentiszteleti alkalmakra,a a közös imádkozásra, a prédikáció  élő hallgatására,  a templom előtti megállásra, beszélgetésre, mint ahogy a szemünknek szüksége van a fényre, hogy lássunk, fülünknek a hangokra, hogy halljunk, egész emberi lényünknek a táplálékra, hogy éljünk. Igen, lehet behunyt szemmel is élni, de  egy idő után látásunk megromlik , lehet hangok nélküli füllel is élni, de egy idő után megsüketül a fülünk ha nem használjuk. A lélek pedig több mint a szem, több mint a fül, mert bármikor kész arra, hogy újjászülessen és befogadja mindazt a szépet és nemest ami az életet szebbé teszi, elviselhetőbbé a fájdalmat, a hiányt és mindazt amit el kell viselnie az embernek, amire számított de arra is amire nem mert hirtelen, váratatalnul érkezett. Szóval a léleknek  közös imádságra van szüksége,  a  vasárnapok  friss levegőjére és ha ezt megvonjuk a lelkünktől, akkor áporodott lesz a vasárnap levegője és álott szagú lesz az a csend is amit Isten nélkül sokáig eltöltünk.

A felolvasott bibliai vers a húsvét utáni Jézusi történetet hozza közel hozzánk.  A felolvasott bibliai versben egy közösen megtett útról szól. Jézus tanítványai az úton mennek és beszélgetnek. Mint ahogy mi is közös utakon haladunk életünk során mindazokkal akikkel ugyanazt az utat járjuk be, vagy egy ideig azonos irányba haladunk egymás mellett.  Milyen nagyszerű dolog, nemcsak ugyanazon az úton haladni, hanem beszélgetni is mindazokkal akikkel egy uton haladunk! Vajon feltudjuk mérni ennek a szépségét és hasznát, amikor ugyanazon az úton amelyen haladunk azt látjuk, hogy nem vagyunk egyedül, mert társaink vannak az úton! Feltudjuk-e mérni annak a hasznán túli szépségét, hogy milyen hatalmas nagy érték az, amikor beszélgetnek egymással az emberek, amikor beszélgetünk mi is egymással! Amikor nemcsak hogy nem vagyunk egyedül, magunkra maradva, de mások is számítanak ránk és mi teljes szívvel, lélekkel részt tudunk ebben vállalni!

Nos az úton így haladtak közösen a jézusi tanítványok és amikor Jézus melléjük szegődött – látásukat megzavarta valami – és nem ismerték fel hogy ki ő. Akit nem ismerünk fel az számunkra idegen, aki nem ismer fel minket, azok számára mi is idegenek vagyunk. Elidegenedhetünk sokszor saját magunktól is, ha lelkünk csendjét nem tudjuk magunkhoz  ölelni. Ebben segít a közösségben elmondott imádság, a közös éneklés, az istentiszteletek többé-kevésbé rendszeres gyakorlása. Az az ember akit nem ismerünk fel, és hozzánk szól , annak a hangja is idegenül szól. Ha pedig olyan dolgot kérdez ami számunkra egyértelmű és számára pedig úgy tűnik, hogy nem akkor az idegensége fokozódik. A közösség tagjai számára ugyanis van közös ügy, vannak közös célok, van közös nyelv amit ért mindenki.

Húsvét után ismerjük fel Jézust, ismerjük fel egymást, ismerjük fel a közösségünk értékeit! Ámen.

Húsvéti beszéd vázlat – 2023, Székelykál, Iszló, Kisillye

 

Húsvéti angyalok

^“Tekintete olyan volt, mint a villámlás, és ruhája fehér, mint a hó. Az őrök a tőle való félelem miatt megrettentek, és szinte holtra váltak. Az asszonyokat pedig így szólította meg az angyal: „Ti ne féljetek! Mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek.” Mt 28,3-5

 

Kedves testvéreim!

Elérkezet húsvét ünnepe is, az idén, 2023-ban! Szinte elrepült az idő karácsony óta, de ugyanakkor úgy tűnik mintha meg is allot volna. Azt látjuk a naptárban, hogy most van húsvét, mert eltelt már január, február, március és itt van immár április is – de a természetben amit tapasztalunk értetlenül állunk az áprilisi havazás, a húsvét nagyheti havazás előtt. Pedig hogy örndetünk már, annak, hogy kinyílottak a tavasz virágai, hogy “selymét a barka már kitakarta, és sárga virágját bontja a som”, és mennyire minden a tavaszt idézte amikor a gólyákat láttuk a mezőn miként lépegetnek kecses mozdulataikkal. És egyszer csak, minden mintha csak tovatűnő álom lett volna: elkezdett havazni, a gólyák a magas fészkeiken igazították a havazásban a tollaikat és a  zöld mezőt, a rügybe borult ágakat belepte a hó, a kék ég fehér ködbe burkolózott. Mindezt a havazást karácsonykor vártuk, de akkor olyan tavaszias volt minden. Mintha feje tetejére állt volna minden - legalábbis sokunknak az az érzése. Húsvétkor nem szeretjük látni amint a nárcisz és más kora tavaszi virago leveleit belepi a hó, nem örvendünk annak, hogy a rögybe borult fák again is megáll a hó és belepi a hideg hó a kis rügyecskéket.

Szóval kettős érzésünk van: egyrészt hamar eltelt az idő karácsonykor, , amikor a naptárra tekintünk, mert látjuk, hogy már 2023 áprilist ír és nem 2022 decembert, másrészt pedig az időjárás a karácsonyi havas tájra  utal. El is indult a sok vicces megjegyzés az időjárás felborulása kapcsán: hallani, hogy húsvét alkalmával áldott karácsonyt kívánnak  egyesek, majd mondják, hogy a piros tojást a karácsonyfa alatt kell keresnünk, és hogy a húsvéti bárány vagy nyuszi szánon érkezik mint a mikulás. Szóval igyekszünk humorral elütni az élét annak, amiről tulajdonképpen mi sokat nem tehetünk. 

Tehát mintha összezavarta volna valaki, vagy valami a többé-kevésbé  erre a tavaszi időre megszokott időjárást, mintha összezavarta volna valaki, vagy valami a nemcsak az időjárást, de mintha ezzel együtt sok mindent is összezavart volna.  Mintha összezavarodott volna az, ami korábban egyértelműbb, megszokott volt. Számos példát hozhatnék fel ezzel kapcsolatosan, de csak egy párat hadd soroljak fel: ennek előtte nem kellett azon gondolkoznunk, hogy ha valamit vásárolunk, hogy eltudjuk-e olvasni az apróbetűs részt, ahol azokat az adatokat olvassuk el amit a gyártó közzé tett, azzal kapcsolatosan, hogy mit tartalamaz az adott élelmiszer,  érthetetlen számunkra, hogy abból az országból ahol háború dúl az itteni gazdák számára előállítási áron alul érkezik gabona és felvetődik az a kérdés is, hogy nem érdemes a szántóföldet felszántani és bevetni, mert sokkal olcsóbban meglehet vásrárolni mint az itthoni előállítási ár, ha így gondolkodunk, akkor nem érdemes a konyhakertbe sem ültetni semmit, mert a nagy üzletláncokban mindent meglehet vásárolni. A sort folytahatnánk tovább akár azokkal a mindennapi történésekkel amelyekkel nap-mint nap találkozunk: mintha elvesztődött volna az emberek  egymással szembeni tisztelete, mintha mindent csak a gazdasági haszonban mérnénk és az örök emberi értékek mintha mára elvesztették volna korábbi helyüket az életünkből.  Olyan örök emberi értékekről beszélek, mint a kimondott szó hitelessége, a  becsületesen elvégzett munka értéke,  mintha a gyermek elfeledkezett volna idős szüleiről és a  szülő elfeledkezett volna kis gyermekéről, mintha nem lenne közösség, mintha nem lenne templom, mintha nem lenne könyv, nyomtatott újság, zene, ének – úgy él a mai ember mintha elfeledkezett volna a lelkéről.  Nyugaton már találkozni olyan templomokkal amelyeket eladtak az adott egyházak szervezetének a képviselői, mert közösség nélkül maradtak és a templom épületében jobb esetben árvaház, vagy hajléktalan szállás, de van ahol vendéglő, kocsma, vagy éppen ruhás vagy alsónemű üzlet működik már.  Ezzel egy időben pedig épülnek más templomok, hatalmas árúházak, bankok és sok más egyéb. Ez rendben is lenne, hiszen a fejlődésnek nem jó ha gátat vet bárki is. A szomorú csak az amikor a fejlődésben, a nagy gazdasági hasznot hozó befektetések során megszűnik az embernek mint értéknek a helye és munkaeszközként tekintünk csak rá, mint akinek nincs lelke, nincsenek érzései. Ahol nincs szükség rá egy munkahelyen el lehet dobni, ki lehet cserélni, fel lehet számolni, mert ha nem hozza meg a kívánt eredményt, vagy hasznot,  amit tőle akár írott akár íratlan szerződésben megkötöttek, akkor már hasznavehetetlen és semmi más nem számít csak az, hogy az adott haszonelvűségi gazdálkodás ne szenvedjen és minden haladjon az előre kiszámított gazdasági ütemterv, statisztikai grafikonok szerint, de minden más felesleges és nem számít, nem érdemes foglalkozni vele – vallja a mai kor emberéhez tökéletesen alkalmazkodó és ennek az elvárásnak tökéletesen megfelelő ember. A sem számít, hogy ha felgyűl a szemét a háztájakon, az sem  jelent semmit hogy betegség, halál, földrengés, háború, és megannyi más pusztít, már lassan tudomásul vesszük, hogy a gazdák látványosan elöntik a tejet,  vagy éppen sztrájba lépnek sok más elégedetlen emberrel, mert az elégedetlenségnek mintha nem lenne meghallgatója, mintha nem lenne akinek érdemes lenne elmondani mindezt, mert nincsenek fogodzók amibe kapaszkodni lehet, nincs határ amit be kellene tartani, nincs szó amit be kellene tartan, csak szétfolyó, üres, néma és béna, tethetelenségébe belenyúgvó, lemondó , a rügyeket is behavazó világ lenne csak.

És akkor ezen borús, szomorú, komor életérzés mellett – elérkezett a tavaszi napéjegyenlőség, és elérkezet utána az első holdtölte, és elkérkezett húsvét. Nem ilyen váratlanul jött, mint a havazás, vagy mint a kiszámíthatlan világban váratlanul érkeznek az előre ki nem számítható, bizalmat nem érdemlő, csak a pontos statisztikákra és grafikonokra oly sokszor hiába  alapozó világban oly sok minden. Tudtuk, hogy elérkezik húsvét, ha havazik, ha szépen süt a Nap. Tudjuk, hogy a tavaszi napéjegyenlőség utáni holdtölte utáni első vasárnap elkérkezik hozzánk húsvét, mert ez a hagyomány és ez az isteni rend számunkra világos, érthető, egyszerű és kiszámítható, ebben ameddig az istenti gondviselés örködik felettünk nem fogunk sosem csalódni.

Nem hirtelen  jött tehát húsvét – mert érkezett a virágvasárnapi pompával és az ezt követő jézusi ostorcsattogtatással, a fügefa elszáradásával. Érkezett a nagyhéttel, a nagycsütörtöki utolsó vacsorával, a nagypénteki kereszthalállal és a nagyszombati temetéssel és virrasztással.

Tudtuk-e követni a húsvét érkezését a nagycsütörtöki utolsó vacsorával, az árulással, a jézusi lábmosással, tudtuk-e követni a húsvét érkezését a nagypénteki keresztrefeszítéssel, tudtuk-e követni a temetésével, a virrasztásával – hogy valóban elérkezzünk a húsvét öröméig?

Ha nem szántunk, nem boronálunk, ha nem vetünk, akkor nem fogunk aratni sem, ha nem ültetünk akkor nem fogunk szüretelni sem.  Ha nem  nyitjuk ki a szemünket nem fogunk látni, ha nem fordítjuk a tekintetünket hátra akkor nem látjuk meg azt ami mögöttünk van. Ha csalódásainkból felgyógyultunk, akkor imserjük meg mit is jelent a bizalom, a szeretet, a hit. Úgy mint Péter aki a tagadás gyötrelmein túl kellett haladjon azért, hogy a tagdadóból hitvallóvá lehessen. A történet tehát nem a szombat első napjával kezdődik, amint a felolvasott bibliai versből olvastam. A húsvéti havazásnak is vannak előzményei, ami az időjárást befolyásolja, az életmódunk ahogy élünk, amint a természethez, önmagunkhoz, a másik emberhez, amint az Istenhez viszonyulunk. 

A felolvasott bibliai vers tehát a szombat végével , a hét első napjával kezdődik, nagypéntek után három nappal.  Most hadd ne bonyolodjunk be a teológiai fejtegetésekbe és a dogmatikai útkeresés labirintusaiba, hogy mikor is volt a hét első napja, szombat e vagy vasárnap péntek utáni három nappal. Számunkra most a lényeg az hogy nagypéntek után a hitnek a győzedelmes hetének az első napján volt, amikor Mária és Mária Magdaléna kimentek a temetőbe. Az ember temetés után kimegy szerettei sírjához, a temetés után és utána is többször is. Kimennek hogy ott a sírnál sírassák el szerettüket.

Arról tudosít a húsvti evangélium következő mondatja, hogy “ nagy földindulás lőn”, amikor kimentek ezek az asszonyok a temetőbe a sírhoz. Mint tudjuk nagypénteken is nagy földindulás lőn, a templom kárpítj meghasadt. A lélekben is nagy “földindulás” van amikor kimegyünk a temetőbe, mert a hozzátartozóink elhunytával megindul a föld alattunk, megremeg a lelkünk.

Az evangélium ezután egy angyal megjelenéséről ír: “ az Úrnak angyala leszállván a mennyből, és odamenvén elhengeríté a követ a sír szájáról és reá üle arra.”

Karácsonykor az angyalok mennyei szózattal szóltak a pásztorokhoz, itt az angyalok elhegerítik a követ és ráülnek.

Ezután az angyal leírásával találkozunk. Milyen volt ez az angyal?  “Tekintete mint a villámlás, ruhája fehér mint a hó.”

Mi történt ezután? Az őrök megijedtek az angyaltől. Mit mondottak az angyalok az őröknek? Semmit! Pedig oyanok lettek mint a holtak. Mit őriztek ezek az őrök. Jézus sírját. Tehát elöttük hengerítette el a követ az angyal, és semmit sem tudtak tenni az őrök.  Kihez szóltak az angyalok? Az asszonyokhoz! Mit mondott nekik? “ Ne féljetek! “ épp mint a pásztoroknak a karácsonyi történetben!_

A megfeszített Jézust aki keresi nem kell féljen – mert az angyalok bátorítják őt!       

 

Ámen

 

 

 

Bizalom a betegség idején

„Csalárdabb a szív mindennél  és gonosz az, kicsoda ismerné? Én az Úr vagyok aki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom hogy megfizessek kinek-kinek az ő útjai szerint és cselekedeteinek a gyümölcse szerint.” Jer 16,9-10

 

Kedves testvéreim! A mai vasárnap – betegségem miatt - elmarad a hagyományos istentisztelet. Gógyszeres kezelés alatt vagyok, ezért félő, hogy a vírust ne terjesszem mindazok felé akik részt vennének a személyes istentiszteleten. Emlékeszem -  és talán mások is emlékeznek még -  arra a közelmúltra, amikor a vírusjárvány miatt az istentiszteletek elmaradtak, nemcsak a vasárnapok alkalmával, hanem az ünnepek alkalmával is.  Ekkor tanultam meg, hogy élő bejelentkezésben megosszam elmélkedésem a facebook csoportban , amit bármikor követni lehetett otthon vagy bárhol ahol világhálós elérhetőség és megfelelő program állt rendelkezésre.  Most erre az élő bejelentkezésre sem vállalkozom, mert a köhögés és rekedt hangom miatt nem látom ennek értelmét.

Felvetődik a kérdés: hogyan lehet, hogy érdemes-e betegen prédikálni és ezt a prédikációt meghallgatni, elolvasni, végső soron befogadni?  A betegség alatt itt azt értem, amikor  a szolgálat tevő egészségi állapota nem megfelelő, vagyis köhög, esetleg lázas vagy más betegség miatt nem tud eleget tenni a szolgálatnak teljes mértékben.  Első gondolatom az ezzel kapcsolatosan, hogy nemcsak a lelkész dolgozik betegen, mert több ember végzi mindennapi munkáját betegen, akkor hát miért kellene ezt a kérdést a pappal kapcsolatosan ilyen élesen elválasztani? Lehet, hogy nem is kell  - de mégis: elgonodolkodom a könyörűlő szamaritánus történetén más szemmel e kérdésfelvetéssel kapcsolatosan. Merthát elítéli a jóérzés azt a papot, aki az útfélen hagyja a vérben fekvő embert amikor épp istentiszteletre indul, hogy az esetleges fertőzést ne vigye be a közösségbe ahol szolgálatát végzi – amint erről a törvény is rendelkezik: istentisztelet előtt főleg(!) ne érintkezzen fertőző, azaz tisztátalan emberrel a pap, hogy a betegséget ne vigye be a közösségbe ahol szolgál. Milyen elgondondolkoztató ezzel kapcsolatosan amit Jézus tesz:  nem kíméli magát a leprásokkal való találkozástól sem , sőt meg is gyógyítja ezeket. Talán ezért mondták neki a farizeusok és az írástudók, amikor a kereszten volt, hogy „szállj le a keresztről” és hogy „orvos gyógyítsd meg magadat”.   Amit Jézus tanít az a felabarát szeretete mellett az önmagunk szerete is, vagyis az ÖNGONDOSKODÁS, ugyanez az üzenet fogalmazódik meg Pál apostolnál is a következő figyelmezetésében: „ Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra” ApCsel 20,28. Vagyis jelképesen:  a törött kezű ember nem tudja begipszelni az eltört kezet, sem a sajátját sem másét nem.

Vagyis hát  kérdés, hogy kinek adatik meg az az „előjog”, hogy betegen ne dolgozzon? Tehetjük fel a kérdést akár így is.  Hol van az a határ amikor betegség miatt valaki távol maradhat a munkától? Sajnos ismerek olya lelkészi derékba tört életeket is, amikor betegen végezte a lelkész a szolgálatot és utána még betegebb lett, majd végül életébe került ez, mert húlésbő tüdőgyulladásba ment át a betegség majd annyira elhanyagolta önmagát, hogy életével fizetett ezért. De nemcsak lelkészek esetében ismerek ilyen történeteket, hanem a mindennapi élet más területéről is. „ Dolgos állat az ember” –írta Szilágyi Domokos a költő. És valóban az emberre sokszor önmagunkra is úgy tekintünk, mint „dolgos állatokra”  , akik mintha gépek lennénk semmi más nem adatik meg számunkra, vagyis semmi más nem természetes  minthogy az hogy végezzük el mindennapi munkánkat. Ez a világ, amiben élünk mintha mindent a teljesítményre, haszonra tenne fel és mindent mintha csak a hozammal és a számokkal mérhető eredményekkel mérne, de közben elvesztődik maga az ember és elfeledkezünk arról, hogy az ember az aki dolgozik és nem a munkának van alárendelve az ember.

Nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért amint olvassuk a Mk 2,23-27 – ben : ^“ Egy szombaton vetésen vitt keresztül az útja. Tanítványai útközben tépdesték a kalászt. Erre a farizeusok megszólították: „Nézd, olyat tesznek szombaton, amilyet nem szabad!” De ő megfelelt nekik: „Sose olvastátok, mit csinált Dávid, amikor ínséget szenvedett, és társaival együtt éhezett? Abjatár főpap idejében bement az Isten házába, és megette a szent kenyereket, amelyeket csak a papoknak volt szabad megenniük, s adott a társainak is.” Aztán ezt mondta nekik: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. ²⁸Az Emberfia ezért Ura a szombatnak is.”

Lukács 14,1-6 verseket is olvassuk el: “Egyik szombaton Jézus vendégségbe ment a farizeusok egyik vezetőjének házába. Akik ott voltak, mind figyelték őt. Egyszer csak egy vízkóros^[a] beteg állt meg előtte. Jézus megkérdezte a törvénytanítóktól és a farizeusoktól: „A Törvény szerint szabad-e szombaton meggyógyítani valakit, vagy nem?” De mind hallgattak. Ekkor Jézus megérintette a beteget, meggyógyította, majd elküldte. Azután ismét a törvénytanítókhoz és a farizeusokhoz fordult: „Ha közületek valakinek a fia, vagy az ökre beleesik egy kútba, ugye azonnal kihúzzátok onnan, még akkor is, ha éppen szombat van?” Azok pedig egy szót sem tudtak válaszolni.”

János 5,4-10 versek üzenete is ide kívánkozik: “Az Úr angyala ugyanis leszállt időnként a tóra, és felkavarta a vizet. Aki felkavarása után először lépett a vízbe, az meggyógyult, bármilyen betegségben szenvedett is. De volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendeje szenvedett. Amikor Jézus meglátta, amint ott feküdt, s megtudta, hogy már régóta beteg, megkérdezte tőle: „Meg akarsz gyógyulni?” „Uram – válaszolta a beteg –, nincs emberem, aki bevinne a tóba, amikor felkavarodik a víz. Így mire odaérek, már más lép be előttem.” Erre Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, fogd az ágyadat és menj!” Az ember azon nyomban meggyógyult, fölvette ágyát és elindult. Aznap épp szombat volt. Ezért a zsidók rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van, nem szabad vinned az ágyadat.”

 Tehát két szemlélet feszül egymással szemben: a jézusi szemlélet amikor az ember van a szombatért  alappon szombaton lehet kalászt is tépni, ha éhesek vagyunk, lehet gyógyítani és lehet gyógyulni is, és a  másik szemlélet, a szigorú ezzel ellentétes szemlélet, hogy szombaton nem lehet semmit tenni, még az előbbi felsorltakat sem, amikor az élet, az egzisztenciális kérdésekkel találja szembe magát az ember.  Amikor Jézus arról beszél, hogy nem az ember van a szombatért, hanem fordítva, akkor ezzel azt is hangsúlyozza, hogy milyen nagy értéke is van a szombatnak, amikor megáll az ember , Istenre figyel, mert nem kell kalászt tépjen, mert nem éhes, nem kell gyógyítson  és nem kell gyógyuljon,mert nincs betegség amivel szembe találja az ember magát és áttudja adni magát az Istennek, hogy Őt tisztelje, Neki adjon hálát.

Jeremiás az istentisztelet és istenszeretet kérdésében is mélyre mutat, akinek nem a felszín, hanem a mélységben élő teremtő és gyógyító csendre figyel. Nem lehet az Istent felszínes káprázatokkal megtéveszteni.  A szívre , a szeretetre való utalással nem lehet a csalárdságot művelni. Akinek tisztelet jár akár munkája akár hivatása miatt, az nem élhet vissza ezzel a számára megelőlegezett bizalommal és tisztelettel. Ezek a báránybőrbe bújt farkasok amint szoktuk mondani, vagyis akik az emberség köpenye, palástja alatt csalárd embertelen, életidegen aljasságra vetemednek, mert azt gondolják, hogy őket megvédi a hivatás, a palást, a megelőlegezet bizalmat pedig nem játszadhatja el, mert védi az ő csalárdságát az amit ráaagatnak az elvárások és feltétlen tisztelet. Jeremiás pedig épp erre utal: nem így van ez! Mert Isten maga fürkészi a szívet és vizsgálja meg a vesét, a legelrejtettebb emberi testrészt, ahol kiváalsztja az ember szervezete azt ami marad az ember számára beépülve éltetve őt, és azt aminek távoznia kell az ember szervezetéből. Tehát, az ítélet, a lelkiismeret szerve is  vese, és nem lehet ezt sem „megspórolni” sem kihagyni a számításokból, mert ha mi nem  nézünk szembe önnan bűneinkkkel akkor maga Isten az aki számon  kér minket ezért – és a betegség is nem más ebben a megközelítésben, mint hogy az ember bűnt követett el önmaga, embertása és végső soron az Isten ellen. Aki tehát belátja a bűneit önmaga és Isten előtt  és a jóvátétel útjára lép, annak esélye van cselekedetei alapján és gyümölcsei alapján megkapni azt az  istenti ítéletet ami az Ő gondviselő szeretetében megtartó áldásban megtartja őt.

Bízzunk a böjti időszakban az önmagunkkal való szembenézés lelki útjának áldásaiban, ne féljünk az istenti ítétettől, mert amennyiben megvizsgálja Isten szívünket, vesénket, útjainkat és gyümölcseinket és ha nem talál bennünket híjjával, ( lásd Dániel könyvében a falon megjelent írás az 5.fejezetben) akkor boldogok lehetünk, mert miénk lesz a mennyek országa, amint erre Jézus maga is oly sokszor utalt. Ez a mennyek országa pedig nem más mint maga a mi életünk, a múlttal, jelennel és az elkövetkező jövendővel is.

Isten ekképpen áldja meg életünket, Vigyázzunk magunkra , vigyázzunk egymásra,

Isten áldja, Sándor Szilárd, lelkész

Az önmagunkról és az egymásról való gondoskodás öröme

Róm. 12,16 :  “ Örvendezzetek az örvendezőkkel, a sírókkal pedig sírjatok. Éljetek egyetértésben.”

 

Szeretett tesvéreim! A mai vasárnap Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt leveléből olvastam fel. Az egész levél visszatérő kérdésfelvetése a “megigazulás”, amint ezt a hívő ember a saját életében összhangba hozhatja  a cselekedeteivel. Vagyis a fő kérdésfelvetés az, hogy milyen a helyes viszony az ember és az Isten között.  A megigazulás előfeltétele az, hogy az ember hitelesen szembe nézzen önmagával és felismerje és elismerje önmaga számára az elkövetett bűnt, majd ezt követően gyakoroljon bűnbánatot és végül keresse a bűn utáni jóvátétel lehetőségét. Pál apostol amikor a levelét     írta a római keresztényeknek azzal a céllal tette ezt, hogy a két részre szakadt közösség közötti közeledést, párbeszéd lehetőségét felajánlja. Milyen nemes gondolat és cselekedet, ha megadatik valakinek az a bölcsesség és tudás, valamint az a készség azok felől akik érdekében munkálkodik, hogy az egymással szemben álló emberek számára olyan lehetőséget teremtsen ahol nem növekszik a köztük levő szakadék, hanem epül a közösség.  

Ki is az a két csoport, akik között oly nagy volt a szakadék, mi lehetett ennek az előzménye? Néró császár uralkodásának a végén a zsidókeresztényeket kiüldözték Rómából, mert a város felégetéséért őket tették felelőssé, annak ellenére, hogy ebben nem volt részük.  Néró halála után a zsidókeresztények elleni üldözés megszűnt és az elvándorolt zsidók lassan készültek vissza otthonaikba, Róma városába. Igen ám, de időközben a pogányból  lett keresztények, vagyis a pogánykeresztények nem fogadták be őket és mindent elkövettek, hogy kiközösítsék őket  a keresztények közül.

Vagyis: voltak a zsidókeresztények, akiknek a történelmi gyökereik a zsidó vallásból sarjadtak ki , és voltak a pogánykeresztények akik nem a zsidó vallási hagyománnyal , hanem pogány vallásból lettek keresztények. Bár  látszólag mind a két csoport keresztény volt, mégis a hagyomány ahonnan érkeztek  teljesen két külön világról szólt. Amiután a zsidókeresztények elvándoroltak az üldözés miatt Rómából, a városban a pogánykeresztények közösségbe tömörültek, viszont ezek a közösségek zártak voltak, nem engedték be közéjük azokat akik nem azonos történelmi gyökerekkel rendelkeznek. Emiatt tehát a keresztény közösség között hatalmas ellentét, feszültség alakult ki , ami sokszor egymás kitákozásával járt, amint olvassuk ezt a Római levélben. Pál apostol a 12 részben az okos istentiszteletről ír, mint ami az értelem megújulásával jár, valamint nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a különböző  szolgálatok és tanítások között meglegyen a kölcsönös tisztelet.

A szeretet ne legyen képmútató és a testvéri szeretetben és az Isten szeretetében búzdítja a rómaiakat, hogy ez legyen számukra a lényeg amire figyelnek és ne arra ami elválasztja őket. Ami után arról ír, hogy áldják azokat akik üldöznek és átkozzák a kitaszítottakat, olvassuk a mostani felolvasott bibliai verseket: Örüljetek az örvendezőkkel és sírjatok a sírókkal.

A következő versekben  levelében visszatér az egymással való egyetértésre való búzdításra,  és az egymással való békességben való életre figyelmeztet, amint befejezi lélekhez-szóló intelmeit: “ Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval.”

Tehát, Pál apostol elvárásokat fogalmaz meg a keresztények fele, mint egy tanítómester amint tanít. Szavai hitelesek, hiszen Jézust állítja példaként, aki a hatalmát Istentől kapta és mindenki hasonlóképpen Istentől kapja a hatalmát és a törvény betöltése a szeretet és azokra a dolgokra kell törekedni “ amelyek a békességet és egymás építését szolgálják.” ( Róm 14,19)

A mostani bibliai vers az örvendezésről, a sírásról és az egyetértésről szól.

Milyen közeli hangzásuak görög nyelven ez az egymástól nagyon távol szó, az örvendezés és a sírás. Magyarul össze sem téveszthető, viszont görögül, amint ezt Pál apostol lejegyezte:  chairó  - örvendezni ,  klaió – sírni

  Az örvendezés lelkiállapota az életért való hálaadás áldására utal.  Aki örvend, annak teljes testében szét árad valami jól eső érzés, tapasztalat, arca kisimul, mosolyra derül és jól érzi magát az aki örvend. Jutalom érzésben van része az örvendező lelkű embernek. Akit elismernek munkásságáért, aki  megérdemelt jutatmat kap a munkájáért az örvend. Akit kitűntetnek azzal, hogy azt adják neki amire  rég vágyik, amire szüksége van, az örvend, aki hosszú fáradtságos munkája után megkapja a jól megérdemelt elismerést, az örvend. Örvend az, aki befogadnak, akit elfogadnak, akit emberszámba vesznek, örvend az akinek a munkájának értelme van, és hasznos dolgot tud nyújtani embertársainak. Az öröm az amikor az ember kap és öröm az amikor az ember ad, amikor hálatelt szívvel tudja elfogadni és adni. Örvend az akit szerető  családtagok vesznek körül akit szerető közösség veszi körül, akikre számíthat és ez a közösség is számíthat rá. Örvend az az ember aki igaz társra talál.

A sírás ennek az ellentéte, mindaz sír, aki gyászol, aki elveszítette az örömét, akit nem fogadnak be, akinek a bizalmával visszaélnek, akit becsaptak, akitől elvették azt ami járt volna neki, sír az akit kitaszítanak – és így tovább.

Pál apostol tehát azokat a keresztényeket szólítja meg, akik mind az örvendezőkkel, mind pedig a sírókkal kapcsolatba vannak. Akik mind a zsidókeresztényekkel, mind pedig a pogánykeresztényekkel kapcsolatba vannak, mind az örvendezőkkel, mind pedig a sírókkal. Ezek között keresi az összhangot, az egyetértést. Hogy ne legyen a fölötti öröm, hogy valakit kitaszítanak, vagy valakit megkárosítanak, hiszen a káröröm nem osztható meg, az csak egyéni egoista módon való egyfajta irigységnek a betelejesedése, amiből hiányzik az egyetértés..

Az egyetértés:

phroneó – egyetértésben lenni: megérteni, gondoskodni, együtt gondolkodni, együtt lélegezni, együtt cselekedni, együtt hozni meg az ítéletet

 

Végül: az örvedenzők és a sírók között ha kapcsolat van, akkor az egyetértésben, azaz az egymásról való gondosokodással való osztózkodás az igaz öröm, amikor egymásra figyelnek az emberek, a keresztények és egymást támogatják, segítik és nem kitaszítják maguk közül ha másképpen gndolkolkodnak. Ámen

 

Aranyosrákosi Székely Sándor elhunytára való emlékező istentisztelet

 

„Mindazonáltal ti óvjátok meg magatokat a teljesen Istennek szentelt dolgoktól, hogy miután néki szentelitek, el ne vegyetek a teljesen neki szentelt dolgokból, hogy Izrael táborát átkozottá ne tegyétek, és bajba ne keverjétek azt.” Józs.6,18

Szeretett testvéreim!

A mai napon Aranyosrákosi Székely Sándor költő és püspök halálára emlékezünk, aki 1797 szeptember 13-án született Székelykálban és 1852 január 27.én halt meg Marosszentkirályon. Tehát 171 évvel ezelőtt hunyt el a nagy szellemi-lelki elődünk miután a bölöni püspöki vizitáció alkalmával hazafele tartott Kolozsvárra, amit azonban a téli hideg okozta betegsége nem engedett meg számára. Erre a vasárnapra Józsué könyvéből olvastam fel a szentírási üzenetet. Mint tudjuk Józsué, aki Egyiptomban született már, Mózes vezetése alatt kijött a szolgaság házából és az Igéret Földje határában ami után elhunyt Mózes ő lett a vándorló nép vezére és ő vezette be népét amit várták a „tejjel-mézzel folyó földre” Kánaánba. Az Igéret Földje elfoglalásáról több történetet is olvasunk a Szentírásban, többek között a talán egyik legismertebb történetet a Jerikó város elfoglalásának a törtétenét. A történet szerint a város elfogalása előtt Józsué kémeket küldött a városba. Az elfoglalás történetét ha elolvassuk, akkor egy érdkes történet tárul elénk. A magas város falain kívül hat napon át minden nap megkerülték magas falakat hangos kürtzengéssel és a hetedik nap pedig a város fala leomlott. A történetet többféleképpen értelmezhetjük, olvashatjuk. Az egyik lehetséges értelmezés, illetve olvasta azt a képet tárja elénk, hogy a falak az ismételt zajra, kürtzengésre, majd a hangos kiabálásokra maguktól leomlottak ,mert a zaj pusztítani képes, az állandó, kitartó zaj, ez esetben a kürtzengés pusztított.

Ez a történet „földi vonulata”. A történetnek viszont vagy egy kihagyhatatlan úgymond „szereplője” is, ez pedig maga Isten. Isten volt aki a könyv elején megszólította Józsuét, hogy „keljen fel” és a Jordánon vezesse át népét amelyet Ő az Isten ad az Ő népének. Maga Isten figyelmezteti Józsuét, hogy „el ne távozzék a törvénynek a könyve” a szájáról és éjjel és nappal vigyázza ezt és akképpen cselekedjenl amint az istenti törvény ezt számára előírja. Megparancsolja hogy „bátor legyen és erős és ne féljen mert vele lesz és nem hagyja el Józsuét és az Ő népét. Miután Isten megszólította Józsué, azután Józsué ennek szellemébe megszólította a nép vezéreit és kedődött az Igéret Földjének a birtokba-vétele.

A felolvasott bibliai vers ezt az isteni törvényt, ezt az isteni megbízatást hangsúlyozza. „ A teljesen Istennek szentelt dolgokhoz” nem szabad nyúlni, nem szabad kétségbe vonni , mert azok Isten tulajdonai, az ember nem lophatja meg az Istent, bűntetés nélkül, mint ahogy minden bűnt bűntetés követ. Ennek az igazságosságnak a fenttartója, aki ezért felelősséget vállal, aki a jó rendet fenntartja az nem más mint maga Isten.

Beszédem azzal kezdtem, hogy Aranyosrákosi Székely Sándor halálának a 171 éves évfodulójára emlékezünk a mai vasárnap. Nos, a nagy előd, „ A székelyek Erdélyben”, több éneknek és versnek, iskolai tankönyvnek, számos prédikációnak a szerzője egész életén végig vonul hogy az Istennek szentelt dolgokból nem lehet elvenni és az Isten iránti tisztelet fontossága. Többé-kevésbé ismerjük Aranyosrákosi Székely Sándor életének lejegyzései alapján, mindazt amit az ő életében az Istennek szentelt. Az egész életét az Ő szolgálatába állította.

A nagy történelmi időknek és személyeknek én is nagy csodálója vagyok és sokszor megszólít engem is múlt, mintha lelkem hajszálerein érezném azt, hogy a múlt miképpen fonódik egybe a jelennel és az isteni törvény betartása alapján a jövővel is. Kétségbevonhatatlan az, hogy aki az Istennek szentel dolgokat azok Istennel élő kapcsolatba vannak. Aki életében számol az Istennel, azzal Isten is számol – mondhatjuk ekképpen is. A bibliai vers viszont külön hangsúlyozza azt, hogy amit már Istennek szentelünk, azt ne kérjük vissza Tőle, mert az már az Övé, végülis csak azt adhatjuk vissza Neki amit Tőle kaptunk. Ezt felismerni , ebben élni, pedig a Józsue könyve tanusága szerint olyan életet jelent, ami boldog élet a sok megpróbáltatás ellenére is, mert számíthatunk mindig arra az Istenre, akiel kapcsolatba vagyunk.

Említettem, hogy a történelmi idők nagy csodálója vagyok én is. Ebbéli kutatásaimban az elmúlt időben találtam rá Aranyosrákosi Székely Sándor unokájának a nevére akit Edmond Székely név alatt örökítette meg a nevét az idő falán, és amennyiben ez a történelmi adat hiteles, akkor a nagy püspök előd unokája Máramarosszigeten nőtt fel, Kolozsváron tanult, majd filozófia professzor lett, akinek magyarul, angolul és franciául is jelent meg számos munkája. Nemrég én is egy Esszénusokról megjelent munkáját rendeltem meg a könyveit népszerűsítő világhálós portálról és szintén innen értesültem, hogy az unokájának a lánya Mexikóban él, akivel online email kapcsolatba is kerültem az elmúlt héten. Lám az Istennek szentelt dolgok a múltból elvezetnek a távoli időkbe és így az 1700-as évekből elvezet napjainkig is a püspök szentelt dolgai, hiszen az a tudás, az a szellemi örökség, és tudás utáni vágy amit a püspök hátrahagyott mint Istennek szentelt dolog az megmaradt a jelenben is, megőrizték, hiszen a mai nap is a püspök 66 éves dédunokája a test, a lélek és a szellem összhangjának azaz, harmómiájának az orvosa.

Bárhogy is szeretném, hogy ez a bibliai vers ilyen szépen maradjon és az „Istennek szentelt dolgok” csak ezt jelentsék, mégsem így van. Az „Istennek szentelt dolog” az több mint csak ez az emberi vágy és amit az értelem ebből felfoghat, megérthet. A bibliai verssel való párbeszédem során találtam rá, hogy mi is ez a tulajdonképpen „Istennek szentelt dolog”, amit a Szentírás héber eredeti nyelvén הַחֵ֔רֶם ha·ḥê·remjegyzett le.a héber szöveget angol fodítással a következő világhálós címen is megvizsgálhatjuk: https://biblehub.com/interlinear/joshua/6-18.htm

Nos, ennek az ószövetségi héber fogalomnak – hahéerem - a jelentése igen gazdag amit Károly a bibliai fordítás során költői lelelményességgel , teológiai széleslátással és üzenet-formáló lélekápolással ekképpen fodított le, hogy “ Istennek szentelt dolog” viszont ha megnézünk más magyar nyelvre való fordítását is ennek a bibbliai versnek akkor a teljesség igénye nélkül a következő fordításokat találjuk például:

“Magatok pedig gondosan őrizkedjetek az elátkozottól! Nehogy kedvetek támadjon valamit is elsajátítani, ami átok alá esik, mert akkor Izrael egész táborát kiteszitek az átoknak, és nagy szerencsétlenséget hoztok rá.” Katolikus bibliai fordítás – Esztergom, 1996-ban, a millecentenárium évében, Dr. Paskai László bíboros, prímás esztergom-budapesti érsek

“Hozzá ne nyúljatok a kiirtandókhoz, különben rátok száll az átok; el ne vegyetek semmit a kiirtandókból, mert átkot hoztok Izráel táborára, és szerencsétlenségbe döntitek! “ Magyar Bibliai Társulat új fordítása 2014

18Vigyázzatok tehát, hogy semmihez se nyúljatok, ami tilos és hűtlenségbe ne essetek, s így Izrael egész tábora bűnössé ne legyen és bajba ne jusson” Káldi György jezsuita szerzetes 1568-1634) fordítása

A sort természetesen folytathatnánk tovább és vég hossza nem lenne az elmélyülésünknek. Ez idő alatt pedig az isteni titkok mélységeibe és magasságaiba találnánk egy kevéssel több betekintést. Számomra,tehát – végső soron – az „Istennek szentelt dolog” ebben a bibliai versben, valami olyan tiltást jelent, ami határt szab a világosság és a sötétség, a forró és fagyos, az igen és a nem, a férfi és a nő, a múlt és a jelen, a jelent és a jövő, a fehér és a fekete – tehát az ellentétek közé. Mert bal nélkül nem lenne jobb, sem, az észak nélkül dél, élet nélkül halál és fordítva mindez – és folytathatnánk a sort tovább.

Vagyis, a bibliai vers számomra a mai vasárnap arra hívja fel a figyelmem, hogy becsüljem meg a múltat ahonnan a jelen sarjadt ki és becsüljem meg a jelent ahonnan majd a jövő sarjad ki és egyszersmind forduljak én is saját múltam, saját családom és múltba gyökerező szálai felé és erre buzdítsak én is mindenkit aki az Istennek odaszenteli a dolgait, azért hogy az Istennel élő kapcsolatba kíván lenni.

Tehát összefoglalásként:

- Szenteljünk Istennek dolgokat amit nem kérünk Tőle vissza. Ugyanide tartozó gondolat üzenet :támogassuk azt a közösséget amelynek tagjai vagyunk, mert a közösség ez által a mi életterünk , egyszersmind a mi életünk része is.

- Bizalommal adjunk a közösségnek és ne kérjük vissza azt amit oda szántunk, bizalomma adjumk Istennek, és ne kérjük vissza , ne várjuk vissza azt, amit Neki szántunk. A közösség és az Isten kapcsolata onnan adódik, amint Jerikó falai is csak úgy tudtak leomlani, ha egy csapat volt az aki körbe járta nagy kürtzengéssel a magas falakat a városon kívül.

- Aranyosrákosi Székely Sándor életpéldája számunkra egy olyan ha úgy tetszik modell, amit mi is használhatunk amikor saját életünk részeként nem feledkezünk el Istenről és neki szentelve a dolgainkat, nem kérünk vissza semmit hogy pusztulást ne vonjunk magunk után.

Ámen.