Húsvét vasárnapja utáni szószéki beszéd – vázlat.

" ... és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben beszélgettek, és vitatkoztak egymással, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban valami akadályozta és nem ismerték fel őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: „Miről beszélgettek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak." Lk, 24,14-17

Kedves testvéreim! Húsvét utáni vasárnap vagyunk és megszólaltak a vásárnapi imára hívó harangok. Az istentiszteleti rend és ennek módja szerint elénekeltük az imádság-, és prédikáció előtti énekeket elolvastam a szentírási verseket a beszédem alapgondolát és elkezdtem a prédikációt. Számos gondolattal, érzéssel érkeztünk a templomba a mai vasárnapon.  Még talán bennünk él a virágvasárnapi és húsvéti ünnepnek a fenköltsége, és ezzel egy időben már a megkésett tavaszi munkálatok elvégzendő feladatai járnak a gondolatainkban. Ezzel egy időben mindazok a munkálatok amelyeket az egyházközségben kell elvégeznünk: a parókia javítási munkálatai mellett  a tavasz érkezésével mindjárt elérkezik a tennivaló a temető rendbetartása körül is és megannyi számos elvégzendő közösségi munka.  Úgy járkálnak a gondolataink ide-oda, a sok tennivaló között  – állapíthajuk meg humoros öniróniával -  mint ahogy lassan tapasztaljuk az áprilisi időjárást is, egyszer süt a Nap, máskor esik az eső.

Ahogy itt állok és végzem a szolgálatom bennem is több érzés és gondolat jelenik meg,  tör utat bennem. Gondolataimban ott motoszkál a székelykeresztúri Hit-Rádió húsvét utáni adása, ahol Mikó Ferenc tarcsafalvi unitárius lelkész, a Hit-rádió egyik riportere beszélgetett Székely Zsigmond Kinga Réka, homoródszentpéteri lelkésznővel a húsvéti ünnepről, mint újjászületésről, valamint amint megonsztották egymással a gondolataikat a közösségszolgálatról, az egyházközségi életről és sok  más időszerű témáról. Elgondolkodom a rádió-adásban hallottakon, amint az újjászületés feltételére utalt a lelkésznő, amint a saját hibáinkkal való szembesülésre, ezeknek pedig az őszinte szívvel való megbánására és a jóvátételre hívta fel a figyelmet az adásban. Ugyanakkor kitért arra is, hogy elvárta volna híveitől, hogy húsvét ünnepén többen vegyenek úrvacsorát és általában többen jöjjenek el az istentiszteletre. Az unitáriusok – állapította meg – mintha nem szeretnének templomba járni – különböző kifogások miatt, majd rátért arra, hogy nincs semmi olyan elfogadható kifogás ami elég ok lenne arra, hogy a gyülekezeti tagok sokáig távol maradjanak az istentiszteleti alkalmaktól, különösen pedig az ünnepi alkalmakról. Amíg ezt az adást hallgattam, eszembe jutott az is , hogy ezt a gondolatot szóvá fogom tenni vasárnap, anélkül, hogy bárkit is szándékomban lenne megbántani, főleg pedig azokat nem akik vasárnap személyesen részt vesznek az istentiszteleten.  Szülőfalumban ugyanis volt egy olyan szólás – nem tudom máshol igen-e – hogy amikor a lelkész arról prédikál, hogy nem járnak a hívek a templomba, akkor tulajdonképpen azokat szidja akik hallgatják, és azokat kéri számon a templombajárásról akik különben járnak templomban, ezzel pedig elveszi a maradék kedvét azoknak is akik járnak, hogy aztán visszajöjjenek a temlomba, mert ha akkor is azt hallják, hogy a hívek nem jönnek megfelelő létszámba a templomba, akkor egy idő után nemcsak unalmas, de kellemetlen is lesz azokra nézve aki ott vannak,  és ezt a kellemetlenséget elszereti mindenki kerülni. Hiszen Jézus is azt mondta, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben én ott vagyok köztük.  A mai világunkban, mégis abban bízok, hogy értelme van elmondani akár a radio-adásban hallottakat, mert az adás is visszahallgatható és e prédikáció hanganyaga is akár  és amint a Szentírás felszólítja az evangélium hírdetésére a prófétákat, hiszem hogy minden lelkész számára is az üzenet időszerű marad:
"Hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben" (2Tim 4,2). Tehát akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő az evangélium hírdetésére ezt hírdetni kell, mert ezzel bíznak meg mindenkit akit az evangélium szolgálatával bízott meg az Isten.

Szóval, feltehetjük a kérdést arra vonatkozóan, hogy tulajdonképpen mikor alkalmas az idő az evangélium számára, mikor alkalmas az idő a templombajárásra, mikor alkalmas az idő arra, hogy ünnepek alkalmával elmenjük a templomba és úrvacsorát vegyünk? Természetesen ezeket a kérdéseket  pálapostoli iróniával kérdem én is –  és ezekre a kérdésekre választ nem is várhatunk, mert egyértelmű, hogy akkor kell a templomba menni, mikor szól a harang, és akkor kell, illetve lehet úrvacsorát venni, amikor ilyen ünnepi alkalom van. Dehát – a tapasztalat az többször, hogy nemcsak saját magunk számára, de egymás számára is, mintha idegenek lennénk, vagy az idő sem megfelelő, nem alkalmas. Sajnos volt tapasztalatom ilyen és ehhez hasonló gondolkodásban és életfelfogásban, életmódban az idők folyamán. Ilyen és ehhez hasonló kitértő válaszokat hallottam volt és mostani híveimtől is, amikor rákérdeztem a templombajárás szokásaira: megyek majd amikor elvégzem ezt vagy azt a munkámat (viszont ez, vagy az az munka után újabb és újabb tennivalók jöttek mindig közbe), megyek majd amikor elérkezik annak az ideje, megyek majd --- és jönnek a számtalan és különbnél különb kifogások. Ugyanakkor azt is láttam hogy bizony voltak olyan  szomorú korai halálozások, hogy a sok munka miatt nem volt idő megállani , részt venni az istentiszteleteken és az alkalmak elvesztődtek, amikor az ember saját lelkével, a közösségével, az Isten dolgaival foglalkozott volna.  Mikor a legidőszerűbb, mikor az legalkalmasabb ezeket a kérdéseket feltenni, ha nem húsvéti ünnepek eltelte után ? Ez egy áldott alkalom visszatekinteni az ünnepekre, hálát adni a találkozásokért, amelyben részünk lehetett, hálát adni az úrvacsorai alkalmakért és amennyiben ebben nem volt részünk,  szembe nézni azzal a hiánnyal amit lehet hogy nem is veszünk észre, csak ha felhívja valaki a figyelmünk. Az elmúlt napokban felkerestem egy barátomat és arra kértem, hogy az általam kért témában mondjon “kíméletlen kritikát” azzal kapcsolatosan amiben tudom, hogy szakember és a véleményét, a tudását tiszteletbe tartom és elvátam, hogy az adott kérdésemben amivel feléje fordultam mondjon őszinte választ, más szóval “kíméletlen kritikát”, hogy tanuljak abban a kérdésben az őszinte visszajelzéséből.  Máskor is kerestem fel hasonló kérdésekkel és midnen alkalommal “kíméletlenül” kifejtette a véleményét az adott kérdésnben amivel feléje fordultam és amiben ő szakember és ebből csak tanultam minden alkalommal tőle, mert nem rejtette véka alá a mondnivalóját. Milyen nagy áldás, ha van egy ilyen barátunk, aki szeretettel felhívja a figyelmünket arra, amiben ő látja, hogy tévedünk és segít, hogy ez által is fejlődjünk, tanuljunk.  Dehát nem ezt várjuk el az orvostól is, ha betegek vagyunk, azt várjuk, hogy mondja meg mi a betegségünk és mi módon gyógyulunk, milyen gyógyszerekre, milyen más életvitelre van szükségünk, hogy egészségesek legyünk? Ezt várjuk el mindenhol és mindenben: ha az autónk elromlik, azt várjuk el a szerelőtől, hogy a hibás alkatrészt megjavítsa, vagy kicserélje, ha elromlik bármi amit használunk, akkor azt várjuk el, hogy megjavítsa az aki ért hozza, vagy kicseréljük, ha hasznavehetetlen és ha szükségünk van rá! Mennyivel inkább így van ez a saját lelkünkkel is! Nemde azt várjuk el az evangéliumtól is, hogy a lelkünkben fényt, szeretetet, hálát, reményt, hitet, bizalmat és számos olyan értéket hozzon, ami nélkül az életünk nemcsak szegényebb, de sok esetben lehetetlen is. A lelkünknek pedig épp úgy szükségünk van az imádságra, a közös istentiszteleti alkalmakra,a a közös imádkozásra, a prédikáció  élő hallgatására,  a templom előtti megállásra, beszélgetésre, mint ahogy a szemünknek szüksége van a fényre, hogy lássunk, fülünknek a hangokra, hogy halljunk, egész emberi lényünknek a táplálékra, hogy éljünk. Igen, lehet behunyt szemmel is élni, de  egy idő után látásunk megromlik , lehet hangok nélküli füllel is élni, de egy idő után megsüketül a fülünk ha nem használjuk. A lélek pedig több mint a szem, több mint a fül, mert bármikor kész arra, hogy újjászülessen és befogadja mindazt a szépet és nemest ami az életet szebbé teszi, elviselhetőbbé a fájdalmat, a hiányt és mindazt amit el kell viselnie az embernek, amire számított de arra is amire nem mert hirtelen, váratatalnul érkezett. Szóval a léleknek  közös imádságra van szüksége,  a  vasárnapok  friss levegőjére és ha ezt megvonjuk a lelkünktől, akkor áporodott lesz a vasárnap levegője és álott szagú lesz az a csend is amit Isten nélkül sokáig eltöltünk.

A felolvasott bibliai vers a húsvét utáni Jézusi történetet hozza közel hozzánk.  A felolvasott bibliai versben egy közösen megtett útról szól. Jézus tanítványai az úton mennek és beszélgetnek. Mint ahogy mi is közös utakon haladunk életünk során mindazokkal akikkel ugyanazt az utat járjuk be, vagy egy ideig azonos irányba haladunk egymás mellett.  Milyen nagyszerű dolog, nemcsak ugyanazon az úton haladni, hanem beszélgetni is mindazokkal akikkel egy uton haladunk! Vajon feltudjuk mérni ennek a szépségét és hasznát, amikor ugyanazon az úton amelyen haladunk azt látjuk, hogy nem vagyunk egyedül, mert társaink vannak az úton! Feltudjuk-e mérni annak a hasznán túli szépségét, hogy milyen hatalmas nagy érték az, amikor beszélgetnek egymással az emberek, amikor beszélgetünk mi is egymással! Amikor nemcsak hogy nem vagyunk egyedül, magunkra maradva, de mások is számítanak ránk és mi teljes szívvel, lélekkel részt tudunk ebben vállalni!

Nos az úton így haladtak közösen a jézusi tanítványok és amikor Jézus melléjük szegődött – látásukat megzavarta valami – és nem ismerték fel hogy ki ő. Akit nem ismerünk fel az számunkra idegen, aki nem ismer fel minket, azok számára mi is idegenek vagyunk. Elidegenedhetünk sokszor saját magunktól is, ha lelkünk csendjét nem tudjuk magunkhoz  ölelni. Ebben segít a közösségben elmondott imádság, a közös éneklés, az istentiszteletek többé-kevésbé rendszeres gyakorlása. Az az ember akit nem ismerünk fel, és hozzánk szól , annak a hangja is idegenül szól. Ha pedig olyan dolgot kérdez ami számunkra egyértelmű és számára pedig úgy tűnik, hogy nem akkor az idegensége fokozódik. A közösség tagjai számára ugyanis van közös ügy, vannak közös célok, van közös nyelv amit ért mindenki.

Húsvét után ismerjük fel Jézust, ismerjük fel egymást, ismerjük fel a közösségünk értékeit! Ámen.