A búza és a konkoly

" Más példázatot is adott eléjök, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, a ki az ő földébe jó magot vetett; De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne. Mikor pedig felnevekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszék a konkoly is. A gazda szolgái pedig előállván, mondának néki: Uram, avagy nem tiszta magot vetettél-e a te földedbe? honnan van azért benne a konkoly? Ő pedig monda nékik: Valamely ellenség cselekedte azt. A szolgák pedig mondának néki: Akarod-é tehát, hogy elmenvén, összeszedjük azokat? Ő pedig monda: Nem. Mert a mikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok. Hagyjátok, hogy együtt nőjjön mind a kettő az aratásig, és az aratás idején azt mondom majd az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, és kössétek kévékbe, hogy megégessétek; a búzát pedig takarítsátok az én csűrömbe" Mt, 13,24-30

Szeretett testvéreim! A  mai vasárnapon az Isten országáról szóló jézusi példázat alapján szólok hozzátok. A Máté evangliumának a 13. fejezetében több példázatot is olvashatunk Isten országáról. Isten országa – amikor kimondjuk vagy olvassuk ezt a két szót mire is gondolhatunk, milyen érzések kerítenek hatalmukba?  Amikor Isten országára gondolunk első hallásra, vagy első olvasásra valami magasztos megfoghatlan dologra gondolhatunk. Talán valami olyansmire gondolunk, ahol beteljesednek az álmaink, ahol valósággá lesznek minden nemes és szép emberi terveink, ahol igazságosság van, ahol szeretet, hit, remény és minden  olyan gazdag lelki kincsek vannak, amelyeket a földi tereken, földi országokban még elképzelni sem tudunk, de vágyunk rá, hogy ezekben részünk legyen. Az Isten országát talán, mintha olyan távoli jövőben és tőlünk távol, elérhetetlen helyen képzeljük el, amelyekben sokszor kételkedünk is akár, hogy részünk legyen valaha ebben – vagy ha igen akkor az nem egyhamar érkezik el, mintha az Isten országa az az ideális ország lenne, amelyben sosem részesedhetünk, mert vagy nem vagyunk méltók rá, vagy nem érdemeljük meg, mert abban  földi halandó itt e Földön  nem részesedhet, vagy ha igen, akkor ez mintha csak a kiváltságosoknak járna és sosem tudjuk mi beletartozunk-e ezen kiváltságosok csoportjába.

Isten országát azért is olyan nehéz elképzelni, azért is olyan nehéz erről bármit is gondolni, mert hasonlóképpen vagyunk Istennel kapcsolatosan is. Ha Istent nem tudjuk hasonlítani semmihez, akkor hasonlóképpen nem tudjuk az Ő országát sem hasonlítani semmihez. Istenről is meglehet a külön személyes elképzelésünk, de ha arra kérne valaki, hogy beszéljünk róla, nem tudnánk hitelesen megosztani gondolatainkat és érzéseinket nyilvánosan sok – és főleg ! -  ismeretlen emberrel. Az Istenbe vetett hitünk ugyanis éppen olyan magánügy, mint annyi sok minden más, ami úgy érezzük, hogy csak ránk és Istenre tartozik.  Istenről pedig csak azoknak tudunk beszélni, és  csak azoknak az Istenről szóló vallomásait tudjuk meghallani, akikkel személyes kapcsolatban vagyunk. Istennel is csak személyes kapcsolatba lehetünk, vagy másképp sehogy.

Nos, ha Istennel csak személyes kapcsolatba lehetünk, akkor mennyivel inkább kinyílik előttünk az az ország, amiről azt mondjuk, hogy Isten országa! Akivel személyes kapcsolatba vagyunk, csak az enged betekintést nekünk a saját életébe, csak az enged be az életterébe, csak az ossza meg velünk az otthonát egy időre akivel személyes kapcsolatba vagyunk. Tovább menve: csak az ossza meg velünk legrejtettebb belső lelki titkait, aki a személyes kapcsolaton túl megbízik bennünk és mi is csak azok felé tárulkozunk ki lelkileg, akikben megbízunk. 

Mindezek után nem nehéz talán elképzelni, hogy milyen személyes és meghitt kapcsolatban volt Jézus az Istennel, a mennyei Atyjával, hogy az Ő országába betekintést nyert és felhatalmazást is kapott arra, hogy megossza mindazt, amiben része volt.  A számunkra oly sokszor titokzatos Istennek nincsenek olyan titkai amit a prófétáknak el ne mondana  és amit a próféták tovább ne mondanának amivel az Isten megbízta őket, még ha életüket is kockáztatják az isteni kijelentések tolmácsolásával – olvassuk több helyen a Szentírásban. Jézus tehát az Isten legnagyobb prófétája volt – tanít a káténk is , majd hozzáteszi:  Jézus tanítása számunkra út, igazság és élet.

A mai vasárnapon felolvasott bibliai versek tehát Jézusnak az egyik, Isten országáról szóló tanítását tartalmazzák. Ezzel kapcsolatosan felmerülnek olyan kérdések mint például:

-          Hogyan állunk mi mai emberek a tanítással kapcsolatosan?

-          Emlékszünk, hogy milyen viszonyunk volt gyermekkorunkban a tanulással kapcsolatosan?

-          Mire voltunk kíváncsiak, mit tanultunk és mit nem tanultunk meg szívesen?

-          Mindezek után tegyük fel ma saját magunk számára a kérdést: megengedjük-e magunknak, hogy a jézusi tanítást meghallgassuk, kívánunk-e mi jézusi tanítványok lenni?

-          Meddig tart, vagyis meddig vállaljuk fel a jézusi tanítványságunkat?

A sok kérdés mellett nem mehetünk el, amikor a jézusi példázatok “leckéivel” találkozunk. Nem hiába használták régen a “szent lecke” kifejezést, amit mára már úgy tűnik sok más mindennel lassan elfelejtünk.  “Szent lecke” az, amit a pap felolvas a Szentírásból, amit textusnak, vagy Isten ígéjének, a beszéd alapgondolatának neveznek.  Minden prédikáció ilyen értelemben “szent lecke” volt, az a “lecke” amire a Szentírásból a próféták az isteni kijelentéseket tanították a népnek, hogy ne legyenek tudatlanok, tanulatlanok. Ez a tudást – amire Jézus tanít – maga az élet kéri számon tőlünk. Ha jól megtanuljuk és ha megfelelően alkalmazzuk a tanultakat, akkor    - szintén jézusi szóhasználattal élve – boldogok vagyunk.  A boldogság ez esetben pedig nem más mint Istennel-, önmagunkkal-, felebarátainkkal és a világgal jó kapcsolatba, vagyis összhangban lenni, és ez által készen lenni a hálaadásra, más szóval Istenben lenni, élni és mozogni. Erre tanít bennünket Jézus, amikor tanításának a lényegét a szeretet kettős parancsolatába foglalja össze: szeresd az Istent, szeresd az embert.

Erről az önnmagunk-, felebarátaink és Isten iránti szeretetről beszél minden példázatában, amelyet az Isten országáról oszt meg velünk. A mostani példázat is erről szól, bár hajlamosak vagyunk arra, hogy azzal utasítsuk el a tanítását, hogy a szeretet nem tanítható. Nézzük csak meg közelebbről miről is van szó ebben a példázatban?

Egy olyan emberről beszél akinek van földje és van jó magja és a jó magot elveti a mezejébe. A későbbiekben megtudjuk, hogy ez a “jó mag” nem más mint “búza”. A példázatból az is kiderül, hogy annak ellenére, hogy csak tiszta magot vetett a földbe mégis megjelent a búzatáblában a konkoly. Az ember szolgái mikor erre rákérdeznek a gazdánál, ő felvilágosította őket: éjjel amíg aludtak az ellenség vetette a tiszta magok közé a konkolyt. A szolgák már készségesen kitépték volna a konkolyt a búza mellől, amire kérték is már az engedélyét a gazdának, viszont ő megtiltotta ezt, hogy együtt nőjjön a búza a konkollyal,  mint mondotta,  viszont majd az aratáskor a konkolyt elégetik míg a búzát begyűjtik a csűrbe.

Az Isten országa pedig hasonlatos ehhez az emberhez aki így járt el: hagyta hogy együtt nőjjön a konkoly a búzával, de az aratáskor külön választja majd e kettőt és a konkolyt elégeti, míg a búzát begyűjti a csűrébe.  Isten országa tehát nem egy  olyan világ amit ne értenénk. Hiszen értjük, tapasztaljuk sokszor azt, hogy annak ellenére, hogy jó, tiszta magot vetünk a mezőbe, amíg alszunk, amíg pihenünk megjelenik az ellenség és teleszórja konkollyal a mezőt. Ilyenkor mi is hajlamosak vagyunk arra, mint a szolgák, hogy rögtön és azonnal igazságot szolgáltassanak nekünk, hogy a világra szóló igazságtalanságaink elleni véteknek meglegyen a bűntetése, az elégtételünk, hogy csak azt a búzát táplálja a mi földünk, amit mi vetettünk és hogy az ellenség konkolyától minél hamarabb megszabaduljunk.  Csakhogy! Itt, ekkor szól bele Jézus az életünkbe, ha ezt megengedjük neki. Ekkor tanít bennünket a nagy Mester, a próféta, ha ezt megendejük neki, ha elég érettek vagyunk arra, hogy a tanítását meghallgassuk, elgondolkozzunk rajta és megfogadjuk. Szól a tanítás nekünk: ne tépjük ki a konkolyt mielőtt a búza szárba nem szökken, mielőtt nem erne meg a búzakalász. Ne tegyük, mert ezzel a saját termésünket is veszélybe sodorjuk. Ne válaszoljunk azonnal az ellenség provokációjának, ne engedjük, hogy elragadjanak az indulataink, az érzéseink ne hagyjuk, hogy annyira hatalmukba kerítsenek, ne akarjunk mindjárt visszavágni, az ellenségnek. E helyett bízzunk a mező tápláló áldásaiban, az elvetett jó és tiszta magok termést hozó növekedésében! Az legyen szemünk előtt, ami a jó és nem az ami a rossz. Ne engedjük, hogy a rossz legyőzzün bennünket, amint már a Szentírás kezdetén olvassuk: “ A bűn az ajtód előtt van és rád van vágyódása, de te uralkodjál rajta” 1 Móz 4,6 . Sőt a Szentírás ennél tovább-, ennél mélyebben is megszólít, és eképp is tanít:

Rm 2,1

Annakokáért menthetetlen vagy óh ember, bárki légy, a ki ítélsz: mert a miben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat míveled te, a ki ítélsz.

 

Tehát ki is ez az ellenség ? - szembesít a Szentírás önmagukkal, majd tovább tanít. Az ellenség van hogy mi vagyunk saját magunk számára, amikor nem tudtuk szeretni önmagukat és vétkeztünk önmagunkkal szemben. Ez persze nem zárja ki azt a lehetőséget sem, hogy valóban a külső ellenségről van itt szó, aki számunkra, nekünk, személyesen rosszat tett, mert elhintette a konkolyt a tiszta búza közé amikor mi erre nem is számítottunk, mert a jól végzett munka után épp aludtunk.

A példázat tehát arra hívja fel a figyelmünket, arra tanít, hogy ne legyünk naivak, ne legyünk éretlenek, mint akik nem ismerjük az Isten országának a titkait, továbbá ne hibáztassuk magukat ott és akkor amikor és  ahol nem vétkeztünk, viszont ha szükséges akkor ne kerüljük el az önvizsgálatot se, saját magunk érdekében.  A példázat arra tanít, hogy legyen elég önbizalmunk a jól elvégzett munkánk után és ne vesződjünk feleslegesen azokon a dolgokon, amelyek rajtunk kívül állanak és nincs módunk befolyásolni a dolgokat, vagyis ami nem a mi felelősségünk, annak a terhét ne hordozzuk feleslegesen. Ugyanakkor a példázat arra is tanít, hogy ne legyünk lemondóak a dolgok természetes rendjét illetően és ennek érdekében tartsuk tisztán józan ítélőképességünket! Bízzunk abban, hogy ha együtt is nő a konkoly és a búza, mindkettő csak addig növekedhet, amíg elérkezik az aratás. Az aratáskor pedig ne kavarjuk össze a búzát és a konkolyt. A konkolyt égessük el, a búzát takarítsuk be a csűrbe.

A példázat során felvetődik a kérdés bennünk természetesen jelképes értelemben is: mikor lesz az aratás? Jézus az aratás Uráról, az Istenről sokszor beszél. Az aratás mint a végítélet is többször megjelenik , mint az elkerülhetetlen isteni igazságszolgálatás.  Az aratás olyan mint az ismertelen jövő amiről nem sokat tudunk, amihez csak a  bizalommal tudunk viszonyulni vagy sehogyan sem. Mi emberek életünkben oly sokszor várjuk az aratást és közben nem minden esetben érjük meg ennek az érkezését.  Ilyenkor hajlamosak vagyunk arra, hogy az éretlen búzával a konkolyt is kitépjük, mielőtt még a termés beérne, vagyis az aratás előtt. Sokszor tengernyi könnyet sírunk el az ellenség miatt és ez által is eljutunk a szeretetnek ahhoz a megtapasztalásához ami mindig újabb erőt ad a kitartáshoz, amikor szemléljük miként nő együtt a konkoly a búzával  és sokszor semmit sem tehetünk. A tehetetlenségnél van azért több is amit tehetünk: visszatalálunk az Isrten-, felebarátaink és önmagunk szeretetéhez.  Ezt a gondolatot, ezt az érzést Piliszki János költő gyönyörűen fogalmazta meg a Mielőtt című versében. A jézusi tanítás befogadását sokszor a nyelv prófétái, apostolai, a költők segítenek hozza. Hallgassák meg szeretettel Pilinszki János Mielőtt című versét:

“ Pilinszky János: Mielőtt A jövőről nem sokat tudok, de a végítéletet magam előtt látom. Az a nap, az az óra, mezítelenségünk fölmagasztalása lesz. A sokaságban senki se keresi egymást. Az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi a keresztet, s az angyalok, a mennyek állatai, fölütik a világ utolsó lapját. Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk: nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk. “  Ámen