Beszédvázlat – az édessé lett türet

 

"És mondá nékem: Embernek fia! a mi előtted van, edd meg; edd meg ezt a türetet, és menj, szólj az Izráel házának. Felnyitám azért számat, és megéteté velem azt a türetet. És mondá nékem: Embernek fia! hasadat tartsd jól és belső részeidet töltsd meg ezzel a türettel, a melyet adok néked. És megevém azt, és lőn az én számban, mint az édes méz." Ez.3,1

Az emberrel annyi mindent “megetetnek” vagy … “ megetnének” … a szó szoros értgelmében és jelképesen is! Sok a reklám , a figyelemfelkeltés, és különöböző módszerekkel “munkálák ki” azt, hogy az emberek megvásárolják, hogy “megegyék” azt amire sokszor szükségük sincsen. Ezt pedig nagyon kidolgozottan, kürültekintően teszik, kiszámítják, hogy miképpen lehet az emebreket rávenni valamire, vagy olyan helyzetbe hozni, hogy azt tegyék amit elakarnak érni vele, hogy az ember ne is gondokozzon, ne is legyen saját akarata, ne legyen saját élete, hanem azt tegye amit más szeretne hogy tegyen. Ezért mondják, hogy “fogyasztói társadalmoban” élünk, ahol el akarnak adni mindent, nem számít, hogy szükséünk van-e rá, vagy nem, egészséges-e vagy sem.  Edd meg! Mondják, ismtélik sok helyen, fényképeken mindenütt  mutatják, hogy el ne eledkezzen az ember róla… Fogadd el, hidd el, vedd magadhoz, birtokold, legyen a tied, erre neked szükséged van, ez az ami neked éppen hiányzik… stb.

Itt amit megakarnak etetni valakivel, az mi is? Türet, vagy más biblia fordításokban: tekercs. Vegyük sorra: Tekercs - ?  mit tud erről az átlag ember, akit különösebben nem érdekel, vagy ha érdekel is de nem jut hozza ahhoz a tudáshoz, hogy tudja mi is az a tekercs, ami nem más mint valami  alaku feltekert anyag,

Türet – Honnan van ez a szó ?

Czuczor Gergely ( 1800-1866)  a mai Szlovákia területén született Andód nevű településen egy jobbágy sorsból felemelkedő gazda fiaként, akinek a neveléséért az édesapja sok áldoztot hozott. Ennek meg is lett az eredménye : a fia bencés szerzetes lett, és az irodalom is számon tartja a nevét. Érdekesség-képpen: ismerte Aranyosrákosi Székely Sándor Székelyek Erdélyben című eposzát és ennek a műfajnak a megismerése után maga is írt számos költeménye mellett hazafias költeményeket. Az 1848-as forradalom lelkes hive aki többször is került börtönbe. 1862-ben  írta meg a Magyar Nyelv Szótárát közösen Fogarasi Jánossal ( 1801-1878) aki régi erdélyi családból származott és a mai Magyarország területén élő Felsőkázsmárk nevű településen született. Ügyvédi oklevelet szerzett és 1848-ban Kossuth Lajos tanácsosa votl a pénzügyminisztériumban. Nagy tudású emberként jegyzi fel a történeírás, aki maga is írt költeményeket, zenét szerzett, maga is hegedült.

Mi van a türeten, vagy tekercsen?...  mit olvasunk itt a Szentírásban ,az előtte levő sorokban? Könyv, levél, amire fel vannak írva” gyászének, nyögések, jajok”  …  szóval ezt a levelet, ezt a könyvet, ezt a türetet, tekercset adta oda az Isten a prófétának hogy nyelje le!

Mit nyeljen le?  Papírtekercset, amelyen jajszavak , fájdalmas dolgok vannak leírva!  Nézzük meg ezt manapság miként állunk ezzel a kérdéssel?

 

“A hamburgerrel együtt megehetik a csomagolását is egy brazil gyorsétteremlánc vendégei. Vajon milyen az íze? - teszi fel a kérdést a Nők Lapja Café.  A Harvard tudósai már kifejlesztettek egy Wikicells nevezetű ehető papírt, de az sajnos nem derült ki, hogy a dél-amerikai hamburgeres vajon ezt a tudományosan évekig fejlesztett szuperpapírt használja-e.  Az Egyesült Államokban nagyjából 75 millió tonna hamburgercsomagolást dobnak ki egy évben, és a brazil Bob étteremlánc ezt szeretné megelőzni, vagyis a környezetvédelem jegyében kezdték a nem éppen hagyományos csomagolást népszerűsíteni. A vendégek állítólag tényleg megették, és nem dobták ki a szemétbe, de arról, hogy milyen ízű a papír, arról senki nem számolt be.” https://turizmusonline.hu/friss/cikk/edd_meg_szepen_a_papirt_is__pistike

 

SZÓVAL?!

 Dehát itt a papír nem csomagolóanyag, hanem maga az amit le kell nyelni és ezen a papíron szavak vannak leírva. Ezékielt ezt a papírtkercset kellett lenyelnie, amit az Isten neki odaadott.

Ki volt Ezékiel ? Mikor élt? Hogyan “jön” át ez a történet a mai korban?

Ezékiel: “Ezékiel (Kr. e. 622 – Kr. e. 570) bibliai, ószövetségi személy, Ezékiel próféta könyvének fő szereplője. Papi családból származott, ő maga is pap volt.

Kr.e. 597-ben, Izráel leigázása után Nabukodonozor seregei elhurcolták a babiloni fogságba. Nehéz sorsa volt, fiatalon elveszítette a feleségét is (Ezékiel 24.), a fogságba vetettek nem értették szavát, ezért egy időre el is kellett némulnia, és csak jelbeszéddel fejezhette ki magát (Ez. 3,26), de még az óhazában maradtak lelki hanyatlásába, bálványozásába is be kellett pillantania. Prófétai működését a fogság ötödik évében kezdte el. Kb. húsz éven keresztül hirdette próféciáit a fogságban élők között.”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Ez%C3%A9kiel_pr%C3%B3f%C3%A9ta

 

ÖSSZEGZÉS:

Ezékiel: Embernek fia – őrálló, a babilónai fogság ötödik évében kezd prédikálni. A prédikációja előtt látomásokban volt része. Ezek a “látomások”  olyan “belső lelki utazások” amelyeket az Isten számára kijelentett és ami alapján neki, mint prófétának beszélnie kellett.  A prófétai sors nem egyszerű, hiszen a próféta “eszköz” az Isten kezében. Bizonyos értelemben ki van szolgáltatva az isteni üzenet továbbításának, ami az egész életére kihat. MI az ami meghatározza az életét az embernek, ha nem az a “hivatás”, “küldetés” , “életcél” amiért az Isten őt elhívta a földi létre. A prófáták életcéljuk, élethivatásuk az isteni üzenet hírdetése, ami legtöbbször nem talál értő fülekre, a “nép” nem hallgat és nem is szívesen hallgatja a prófétákat. Igy Ezékielt sem.  A felolvasott bibliai vers az egyik látomásából való bibliai vers.  A látomás tehát röviden : meg kell ennie egy könyvtekercset ahol jajszavak voltak írva és miután megette ez édes mézzé vált a szájában. Az üzenet tehát amit mondania kellett az keserű volt, hiszen szomorú dolgokat kellett mondania, viszont az Isten ebben a szomorúságban sem hagyta magára sem a prófétát sem a népét, mert édessé tette a keserűt. Aki pedig Istenben bízik annak a szájában édes mézzé lesz a keserű.

Ámen

 

 

 

 

Pünkösdi prédikáció – Tüzes nyelvek megjelenése - beszédvázlat -

 "És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül." ApCsel. 2,3

Keresztény testvéreim! Vallásos életünk megélésének számos lehetőségeiről beszélt Jézus több alkalommal is.  Szokszor hangsúlyozza, hogy a  vallás és a szeretet egymást nem kizáról de egymást feltételező és egymást kiegészítő, egymás erősítő kapcsolatban vannak. Nem beszélhetünk tehát úgy a vallásról, hogy közben mindez ellentétben legyen azzal, vagy kizárja mindazt ami a szeretet. 

A vallás és szeretet, mindkettő olyan kapcsolódási formák és tartalmak, amelyek szívünk mélységéből-, lelkünk zeg-zúgos tereiből-,  elménk mindent átfonó gondolataiból és létünket meghatározó erővel  “sarjad  ki”,  lelkünkben, szívünkben, elménkben “ver gyökeret”, ami az Istennel való kapcsolatunk határozza meg.  

Ott van a szeretet a szívünkben, hiszen amikor egy olyan ember mellett vagyunk, akit szeretünk, a szívünk is jelezi, ezt: érezzük, hogy eláraszt egy belső lelki béke és nyugalom, vagy egy olyan melegség, ami az életünket megszépíti, kiteljesíti. Ezért van az, hogy ha valami olyan dolgot végzünk, dolgozunk, amit szeretünk, az nem fáraszt, hanem mintha életet lehellne belénk és feltölt, életerővel, életszetetettel, életkedvvel, életszeretettel. 

A Biblia több helyen is utal arra, hogy Isten szeret és Isten maga a szeretet. Hadd nézzünk meg, hallgassunk meg egy pár bibliai ide vonatkozó részt az elkövetkezőkben:

-          “Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne. Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket” 1. Ján, 4,16

-          “ Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet”.1 Ján.4,8 ,

-          ” Isten a szeretet Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent.” 1 Ján.4,8

-          “Isten szeretet: éljetek szeretetben” 1 Ján.4,6

-          “De az ÚR szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, és igazsága még az unokáikkal is” Zsolt.103,17,

-           Isten emberszeretete és az újjászületés fürdője címadó résznél pedig ezt olvassuk a Tit.3,3-ban: “Mert valamikor mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők voltunk, különféle kívánságok és élvezetek rabjai, gonoszságban és irigységben élők, egymástól gyűlöltek és egymást gyűlölők” 

Hallgassunk meg most egy pár példát a vallásról amint erről a Szentírásból  olvashatunk:

-“ a vallásos érzület a testvériességet, a testvériesség pedig a szeretetet..” 2 Pét.1,7

, “Vigyázzatok: vallásosságotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól!” Mt 6,1

Tehát a Szentírást olvasva - amit hitem szerint  Jézus szeretet-parancsolata foglal össze a leglényegrehatóbban és legérthetőbben -  erről  éppen Jézus a tanításával és életével tett  tanubizonyságot, amit röviden így foglalt össze: szeresd az Istent, szeresd az embert!  Jézus elég életében tehát a cselekvő szeretet vallásosságát élte és erről tanított. Mindazok, akik tanítványai, követői kívánunk lenni, maradni mindazok a cselekvő szeretet vallásosságának a lehetőségeit kell megtalálnunk, hogy ezt éljük. Mit is jelent ez, egészen egyszerűen és röviden? Elsősorban azt, hogy a szeretet jelenti azt a kapcsolódási formát is amit Isten és ember felé megtudunk élni, megtudunk valósítani. Vagyis még pontosabban: azt jelenti ez, más szavakkal, hogy akképpen tudjuk szeretni felebarátainkat mint önmagunkat és közben ne feledkezzünk meg az Isten iránti szeretetünkről sem, hogy mindennek a szívünkben, lelkünkben, elménkben és mindenhol és mindenkor ahol erőnkkel jelen tudunk lenni az emberi életben megmutatkozzon, helyet kapjon az isteni szeretet. Ez    így nagyon szép és követendő példa is, de miként lehetséges mindez? – tehetjük fel a  kérdést sokszor, vagy kérdezhetik meg tőlünk mindazok akik szemében a vallásos megélésünk által megszólíthatóak lehetünk. Miként lehet szeretni felebarátainkat mint önmagunkat?  És miként lehet szeretni az Istent, szívvel, lélekkel, elmével, erővel?

Erre a kérdésre a pünkösdi evangéliumi történet felovasott bibliai verse adja meg az egyik olyan választ, amellyel mindenki saját maga élhet, fogadhatja el, vagy ha úgy tetszik utasíthatja el, de közömbös nem maradhat semmiképpen e pünkösdi válasz, megszólítása előtt. Miről van szó pontosabban? Röviden, egyszerűen, hasonlatokban összegfoglalva azt is mondhatjuk, hogy az egész emberi életünkről, van itt szó tulajdonképpen, az egész emberi életünk céljáról, megszólíthatóságáról, emberségünk megéléséről és mindarról a szeretetről, amivel megteretmett bennünket az Isten, amit szeretnénk megosztani a körülöttünk levőkkel és szeretnénk ha minket is hasonlóképpen szeretnének felebarátaink és megtapasztalni az isteni szeretetet.

A felolvasott bibliai  versek arról szólnak, hogy “megjelentek”, valami “nyelvek”  “ “megjelentek” -   

“ὤφθησαν” ( OFTHESZAN)  - itt egy olyan “megjelenésről”, helyesebben “látványról” van szó, amit felfogtak,megértettek,követtek vagy még közelebbi fogalmi jelentés szerint ,megláttak mindannyian , oftheszan, ofto… tehát az ofto a szemmel kapcsolatos ( mint az oftalmologie, amit már értünk is) dolgot jelent. Tehát ami megjelent, azt azért jelenhetett meg, mert ezzel kapcsolatban voltak azok akiknek mindez megjelent. Akkor beszélhetünk valamiről, bármiről ami megjelent, ha ezzel kapcsolatba vagyunk, ebben a jelenségben részünk van, ha “látjuk” , észleljük, szemléljük azt a jelenséget, amiről később szó van és ez nem más mint a :

“γλῶσσαι”  (GLOSSZAI) – ez pedig nem más mint a beszéd, tehát egy olyan jelenséggel voltak kapcsolatba ami nem volt más mint a glossza ,vagyis a beszéd. Kérdés: mikor, hogyan “látható” a beszéd? Az egyik lehetséges válasz nagyon egyszerűen: amikor az megvalósul! Vagyis itt a “teremtő nyelvről” van szó, pontosan az a nyelv ami teremtette az isteni szóval, a mennyet és a földet, amiről az Isten látta, hogy “íme igen jó”.  Itt az isteni teremtő nyelv ,”glosszaként”, emberi nyelvként vált láthatóvá, kitapinthatóvá, érzékelhetővé, valósággá. Mert azok akik ott voltak “látták”, kapcsolatba kerültek vele. Ez a nyelv, ez a “glossza” διαμεριζόμεναι ( DIAMEZIZÓMÉNAJ) azaz szétválasztott, amit magyarul kettőnek fordítt a Szentírás és még hozza teszi azt is, hogy ez  πυρός  ( PYROSZ) tehát tüzes, égető, nyelv az ami megjelent, amit láttak mindazok akik ott voltak, mert nekik részük volt ebben,

… mert rajtuk  ἐκάθισεν ( EKTHAISEN ), azaz pihent meg. Tehát ez a szétválasztott tüzes nyelv nem égette, nem semmisítette meg azokat akik ezt meglátták, mert épp hogy bennünk, rajtuk pihent meg ez a nyelv. Ez a láthatóvá vált nyelv az ami megírintette mindazokat akiknek része volt ebben és akiken megnyugodt, megpihent  a látható tüzes nyelv!

Tehát az ember és Isten iránti szeretet vallásásnak az egyik titka talán az, hogy alkalmasak legyünk meglátni, a tüzes, égető beszédet, nyelvet, ami megpihenhet bennünk és rajtunk. Ez a szétválasztott glossza, nyelv, kapcsolatokat teremt ember és ember között, ember és Isten között is. Ez a szétválasztott tüzes nyelv, világosságot, szívbéli békét, gyújt a lélekben és lecsendesíti az elmét és életerőt ad.

Az égi tüzes nyelvnek, mint “ égi leleménynek” a mai pünkösd alkalmával különösen fontos jelentéssel van Székelykáli Unitárius Egyházközség gyülekezeti közössége részére az idei pünkösdkor. Hiszen az idén október 1-én lesz az Aranyosrákosi Székely Sándor “A székelyek Erdélyben” eposzának az ünnepe , amikor felhangzik majd a Csiki Boldizsár művészúr, professzor úr által megzenésített kórus a templomban, Bíró Jenő csejdi református lelkész és karmester kórusának a megszólalásában. Az otthonról, közös Erdélyi otthonunkról szól majd az októberben felcsendülő kórusmű arról az erdélyi tündérkertről, ami fele mutatja az égi jel az utat.

Amikor tehát a pünkösdi tüzes nyelvekről olvassuk a bibliai verset, önkéntelenül is eszünkbe jut, felsejlik az 1800-as években élt püspök és költő eposza és megzenésített verssorai. Hiszen az eposzban égi jeleményről olvasunk ami mutatja az utat az otthont adó szülőföld felé, míg a pünkösdi égi tüzes nyelvek az Isten és ember-szeretet otthonába, abba az első keresztény gyülekezetbe vezet el ahol  ha megtérünk bűneinkből, és bűnbocsánatot gyakorlunk akkor egy olyan közösségnek leszünk a tagjai akik számíthatnak ránk és mi is számíthatunk e közösségre, a közösség és haza, szülőföld így jelenjen meg és így lássuk meg az idei pünkösdkor a bibliai vers  világító fényében, ahol láthatóvá válik a vallás és szeretet. Igy legyen, amen.

Az újjászületés szele - vázlat -

 

" Ne csodáld, hogy azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek. A szél fúj, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová mégy: így van mindenki, aki a Lélektől született." Ján.3,7-8

 

Kedves keresztény testvéreim!  Elérkezett hozzánk május, illetve mi érkeztünk el időben május hónapba. Körülöttünk a természetben minden megújult. Kivirágoztak és már szirmukat hullatják a fák, az énekesmadarak trillázásától hangos a mező, az erdő, a gyümölcsös kert, gerle turbélokásával szépül meg a délután,  már nem havat seprünk, hanem füvet kell vágnunk. A felszántott és boronált rögök valósággal könyörgik, hogy magot vessünk bele, hogy műveljük meg, hogy termést hozhassanak. Ez  a hónap az édesanyák hónapja, különösen május első vasárnapján ünneplik, köszöntik sok helyen az édesanyákat . (A mi egyházközségünkben, ha az Isten is megsegít, akkor egy hét múlva vasárnap lesz az anyáknapi istentisztelet.)

A megujúló természet hatással van sok hideghez, sötetséghez szokott emberi lelkünkre is. Amint felragyog a meleg és fényt hozó napsúgár, egész testünket felmelegíti és lelkünket is derüre hangolja. Ebben az életkedvet, életörömöt hozó május hónapban ünnepeljük az édesanyákat is. Az édesanyákat, ünnepeljük, akiknek szívük alatt életre  formált  bennünket az Isten. Az édesanyákat ünnepeljük, akik életet adtak, akik életre szültek bennünket.

A felolvasott bibliai versek mögött egy olyan történet van ahol szintén egyfajta születésről van szó. Csakhogy itt egészen más vonatkozásban, merül fel a születés kérdése,  vagyis pontosabban az újjászületésről van itt szó szó.  Az első gondolatunk ezzel kapcsolatosan az, hogy csak az tud újjá születni aki már megszületett. Titokzatos és ugyanakkor magasztos üzenete van az újjászületésnek magának!

Vizsgáljuk meg közelebbről azt a történetet ahonnan a bibliai verseket olvastam fel. Nikodemus- a törvénytudó farizeus – éjjel!!! – meglátogatja Jézust. ( miért éjjel és nem nappal? – milyen lehetett ez a találkozás?)

Nikodemus –  Jézust, mint Istentől jövő tanítót köszönti, és mint később kiderül ennek ellenére nem hajlandó tanulni Jézustól. Nikodemus, a főember, a törvénytudó ember, aki nem megy csak az éj leple alatt Jézushoz. A kettőjük beszélgetéséből az tűnik ki, hogy Nikodemus, Jézus-tisztelete csak távolról történik, mihelyt ezért a tiszteletért valamit tenni is kell hátrább húzódik, csak ki szeretne maradni az egészből, mert a tiszteletet csak külső formaságban kívánja megadni.

Talán innen származik a kérdése az újjászületéssel kapcsolatosan is? Miként szülessen újjá az ember ha vén, vagy bemehet-é az anyjának a méhébe? Jézus a víztől és Lélektől való újjászületés szükségszerűségével válaszol. Majd következik a történetben a mostani felovasott bibliai vers.

Jézus látja, hogy Nikodémus elcsodálkozik azon amit mond neki, vagyis, azt, hogy szükség, hogy újjá szülessen. Majd művészi érzékletességgel utal arra, hogy milyen is az újjászületés: nem lehet számokban, mennyiségben, és semmi logika alapján ezt sem kifejezni, sem következteni. Az újjászületés  hasonlítható a szélhez, amit nem tudunk honnan jön és hova, mere tart, de aminek érezzük a simogatását, vagy éppen a cibáló, romboló hatását.

Az újjászületés nem egy közömbös, nem egy beletörődő, vagy unalmas, vagy távolról szemlélődő és messziről “okos” tanácsokat osztogató állapot.

Az újjászületés érdekében kell hallani a külső és a belső hangot is, Ez viszont nemcsak hang, de egy olyan erő ami megmozdít, ha nem is tudjuk honnan jön és hova megy. Az újjászületés nem más mint visszatérés ahhoz az állapothoz amint megszülettünk, és az istenarcúságunk pírját megtalálva emberi voltunk lényegét éljük meg. Az újjászületés feltétele, hogy a Lélek, azaz isteni teremtő szellemet, erőt befogadjuk, legyen fülünk a meghallására és ha meghalljuk ezt a hangot, akkor ez alapján engedjük, hogy a gondviselő bennünk és rajtunk végigsöpörjön, áthasson és előkészítsen bennünket az áldások befogadására, a megujulásra.

 

Ámen.

 

A gyalom és Isten országának fajai

 

"Szintén hasonlatos a mennyeknek országa a tengerbe vetett gyalomhoz, a mely mindenféle fajtát összefogott; Melyet, minekutána megtelt, a partra vontak a halászok, és leülvén, a jókat edényekbe gyűjtötték, a hitványakat pedig kihányták. Így lesz a világ végén is: Eljőnek majd az angyalok, és kiválasztják a gonoszokat az igazak közül. És a tüzes kemenczébe vetik őket; ott lészen sírás és fogcsikorgatás. Monda nékik Jézus: Megértettétek-é mindezeket? Mondának néki: Megértettük Uram. Ő pedig monda nékik: Annakokáért minden írástudó, a ki a mennyeknek országa felől megtaníttatott, hasonlatos az olyan gazdához, a ki ót és újat hoz elő az ő éléstárából. "    Mt 13,47-52

 

Szeretett testvéreim!

Az elmúlt héten  Máté evangéliuma 13 részéből Isten országáról prédikáltam, amikor a  búza és a konkoly példázata alapján beszéltem Isten országáról.  Ezen a vasárnapon  szintén Máté evangéliuma 13 részéből olvastam fel az evangélumi alapgondolatot , amikor  Isten országáról beszélek a tengerbe kivetett háló példázata alapján.

Mind az előző vasárnap mind pedig ennek a vasárnapnak a témája az Isten országának az igazságossága. A búza és a konkoly példázatában az igazságosság az aratás motívumában jelenik meg. Azaz a búza és a konkoly magokat az aratáskor külön választják, a konkolyt elégetik és a búzát a csűrbe gyűjtik be. A mai vasárnap az isteni igazságosság ott található ahol a halászok a jó fajtákat edénybe gyűjtötték és a hitványakat pedig a tüzes kemencébe elégetik. Tehát a jók és a rosszak külön választása jelenti az isteni igazságosságot, olyképpen, hogy a jókat megtartják a rosszakat pedig elégetik. Az elégetés, mint a megsemmisítő ítélet jelenik meg mindkét példázatban. A konkolyra, a hitványságra nincs szükség egy estben sem.

Az első példázatban nem az ellenséget égetik el, hanem az ellenségnek a gonoszságát, azaz a konkolyt semmisíti meg. A második példázatban viszont magát a hitványságot, és nem a hitványság rossz következményét égetik el. A búzát és a konkolyt maguk az emberek választják szét egymástól és égetik el a konkolyt. A tengerbe vetett háló esetében pedig miután a halászok szétválasztják a jó fajtát  a hitványoktól, az érthetőség miatt olvassuk, hogy hasonlóképpen választják külön az igazakat és a gonoszokat. Amíg a hitványakat a halászok kihányták és nem törődtek velük, vagy nem volt hatalmuk fölöttük , addig az angyalok ezeket a gonoszokat a tüzes kemencébe vetik és elégetik.

A rossz és a jó közötti különbség és az ehhez való megfelelő viszonyulás az igaz és a gonosz, végső soron az igazságosság  kérdését veti fel Jézus a példázatokban.  A példázatoknak sok irányú mondanivalója mellett, egyik világos üzenete, az, hogy nem lehet belenyugodni az igazságosság győzedelmeskedik.  Szükség van az igazságosság győzelmére, hiszen konkolyból nem lehet kenyeret sütni, a hitvány fajták pedig ehetetlenek. Tehát az igazságosság a létfenntartásnak az a szükségessége, igazságosság nélkül az élet megszűnik létezni.   Elgondolkoztató, amint Jézus az igazságosságot az étkezéssel hozza összefüggésbe! A konkoly, a hitvány fajta ehetetlen!  Nem táplál  a hitványság , ugyanakkor  nem maradhat életben az, aki összetéveszti a konkolyt a búzával és a hitvány ehetlen fajokat az ehető fajokkal.  Ezt tehát mindenki tudja. Mindenki tudja mi az igazságosság, mi a jó és mi a rossz, mi  jó és mi a gonosz. Hiszen a konkolyt külön választja a búzától, az ehető és ehetetlen fajokat megtudja mindenki különböztetni. A kérdés tehát fel sem tevődik, hogy  ne tudná valaki megkülönböztetni a jót és a gonoszt, hanem  inkább úgy, hogy miképpen viszonyul az ember a búzához és a konkolyhoz, az ehető és az ehetetlen fajokhoz amit kifog a tengerbe vetett háló. Lehet úgy is viszonyulni, mintha nem tudnánk mi a különbség közttük, mikor nem vállaljuk fel mindazt ami az ítélettel jár együtt, a népszerűtlenséget vagy éppen azt hogy a jogos és józan ítélethozatalunk után nem-e kerülünk olyan helyzetbe amit inkább szívesen elkerülnénk azzal, amivel  a népi bölcseletre hallgatnánk amit így fejez ki: „ ne szólj szám nem fáj fejem”. Mégis szóllani kell, mégis fel kell vállalni a szólás miatti fejfájást , hiszen a konkoly az nem búza, és a hitvány fajok nem ehetőek.  A szólás viszont messzemenően nem elég. A szólás mellett vagy sokszor helyett cselekedetre van szükség:  vagyis külön kell választani a dolgokat, el kell égetni a konkolyt és ki kell dobni, el kell vetni a hitvány fajokat. Hogy mindezekre képesek legyünk nem vagyunk magunkra hagyatva, és mindezek mellett szembesít önmagunkkal Jézus. Megértettétek mindezeket? 

Vajon megértjük-e a számunkra és a mások számára lényeges Jézusi kérdésfelvetéseket, ezek lényegét? Vajon egyértelmű-e e számunkra,  az hogy nem téveszthető, nem cserélhető össze a jó a rosszal, a gonoszság a jósággal és meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt azért, hogy a búzát a csűrbe a jó fajokat pedig az edényekbe tegyük be.

Mit jelent az, hogy Jézusnak eképpen válaszolunk: megértettük Uram!? Tudomásul vettük, megértettük-e a felelősségünket? Nem mondhatjuk azt, hogy megértettük, ha továbbra sem látjuk a különbséget vagy ha nem teszünk úgy hogy látszodjon a különbség.

Ezután Jézus az írástudók bölcsességére tér ki. Az írástudó a régit és az újat is birtokolja és elő tudja hozni, annak érdekében, hogy a jóság és a gonoszság az „éléstárából” előkerüljön.

 

Ámen

A búza és a konkoly

" Más példázatot is adott eléjök, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, a ki az ő földébe jó magot vetett; De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne. Mikor pedig felnevekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszék a konkoly is. A gazda szolgái pedig előállván, mondának néki: Uram, avagy nem tiszta magot vetettél-e a te földedbe? honnan van azért benne a konkoly? Ő pedig monda nékik: Valamely ellenség cselekedte azt. A szolgák pedig mondának néki: Akarod-é tehát, hogy elmenvén, összeszedjük azokat? Ő pedig monda: Nem. Mert a mikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok. Hagyjátok, hogy együtt nőjjön mind a kettő az aratásig, és az aratás idején azt mondom majd az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, és kössétek kévékbe, hogy megégessétek; a búzát pedig takarítsátok az én csűrömbe" Mt, 13,24-30

Szeretett testvéreim! A  mai vasárnapon az Isten országáról szóló jézusi példázat alapján szólok hozzátok. A Máté evangliumának a 13. fejezetében több példázatot is olvashatunk Isten országáról. Isten országa – amikor kimondjuk vagy olvassuk ezt a két szót mire is gondolhatunk, milyen érzések kerítenek hatalmukba?  Amikor Isten országára gondolunk első hallásra, vagy első olvasásra valami magasztos megfoghatlan dologra gondolhatunk. Talán valami olyansmire gondolunk, ahol beteljesednek az álmaink, ahol valósággá lesznek minden nemes és szép emberi terveink, ahol igazságosság van, ahol szeretet, hit, remény és minden  olyan gazdag lelki kincsek vannak, amelyeket a földi tereken, földi országokban még elképzelni sem tudunk, de vágyunk rá, hogy ezekben részünk legyen. Az Isten országát talán, mintha olyan távoli jövőben és tőlünk távol, elérhetetlen helyen képzeljük el, amelyekben sokszor kételkedünk is akár, hogy részünk legyen valaha ebben – vagy ha igen akkor az nem egyhamar érkezik el, mintha az Isten országa az az ideális ország lenne, amelyben sosem részesedhetünk, mert vagy nem vagyunk méltók rá, vagy nem érdemeljük meg, mert abban  földi halandó itt e Földön  nem részesedhet, vagy ha igen, akkor ez mintha csak a kiváltságosoknak járna és sosem tudjuk mi beletartozunk-e ezen kiváltságosok csoportjába.

Isten országát azért is olyan nehéz elképzelni, azért is olyan nehéz erről bármit is gondolni, mert hasonlóképpen vagyunk Istennel kapcsolatosan is. Ha Istent nem tudjuk hasonlítani semmihez, akkor hasonlóképpen nem tudjuk az Ő országát sem hasonlítani semmihez. Istenről is meglehet a külön személyes elképzelésünk, de ha arra kérne valaki, hogy beszéljünk róla, nem tudnánk hitelesen megosztani gondolatainkat és érzéseinket nyilvánosan sok – és főleg ! -  ismeretlen emberrel. Az Istenbe vetett hitünk ugyanis éppen olyan magánügy, mint annyi sok minden más, ami úgy érezzük, hogy csak ránk és Istenre tartozik.  Istenről pedig csak azoknak tudunk beszélni, és  csak azoknak az Istenről szóló vallomásait tudjuk meghallani, akikkel személyes kapcsolatban vagyunk. Istennel is csak személyes kapcsolatba lehetünk, vagy másképp sehogy.

Nos, ha Istennel csak személyes kapcsolatba lehetünk, akkor mennyivel inkább kinyílik előttünk az az ország, amiről azt mondjuk, hogy Isten országa! Akivel személyes kapcsolatba vagyunk, csak az enged betekintést nekünk a saját életébe, csak az enged be az életterébe, csak az ossza meg velünk az otthonát egy időre akivel személyes kapcsolatba vagyunk. Tovább menve: csak az ossza meg velünk legrejtettebb belső lelki titkait, aki a személyes kapcsolaton túl megbízik bennünk és mi is csak azok felé tárulkozunk ki lelkileg, akikben megbízunk. 

Mindezek után nem nehéz talán elképzelni, hogy milyen személyes és meghitt kapcsolatban volt Jézus az Istennel, a mennyei Atyjával, hogy az Ő országába betekintést nyert és felhatalmazást is kapott arra, hogy megossza mindazt, amiben része volt.  A számunkra oly sokszor titokzatos Istennek nincsenek olyan titkai amit a prófétáknak el ne mondana  és amit a próféták tovább ne mondanának amivel az Isten megbízta őket, még ha életüket is kockáztatják az isteni kijelentések tolmácsolásával – olvassuk több helyen a Szentírásban. Jézus tehát az Isten legnagyobb prófétája volt – tanít a káténk is , majd hozzáteszi:  Jézus tanítása számunkra út, igazság és élet.

A mai vasárnapon felolvasott bibliai versek tehát Jézusnak az egyik, Isten országáról szóló tanítását tartalmazzák. Ezzel kapcsolatosan felmerülnek olyan kérdések mint például:

-          Hogyan állunk mi mai emberek a tanítással kapcsolatosan?

-          Emlékszünk, hogy milyen viszonyunk volt gyermekkorunkban a tanulással kapcsolatosan?

-          Mire voltunk kíváncsiak, mit tanultunk és mit nem tanultunk meg szívesen?

-          Mindezek után tegyük fel ma saját magunk számára a kérdést: megengedjük-e magunknak, hogy a jézusi tanítást meghallgassuk, kívánunk-e mi jézusi tanítványok lenni?

-          Meddig tart, vagyis meddig vállaljuk fel a jézusi tanítványságunkat?

A sok kérdés mellett nem mehetünk el, amikor a jézusi példázatok “leckéivel” találkozunk. Nem hiába használták régen a “szent lecke” kifejezést, amit mára már úgy tűnik sok más mindennel lassan elfelejtünk.  “Szent lecke” az, amit a pap felolvas a Szentírásból, amit textusnak, vagy Isten ígéjének, a beszéd alapgondolatának neveznek.  Minden prédikáció ilyen értelemben “szent lecke” volt, az a “lecke” amire a Szentírásból a próféták az isteni kijelentéseket tanították a népnek, hogy ne legyenek tudatlanok, tanulatlanok. Ez a tudást – amire Jézus tanít – maga az élet kéri számon tőlünk. Ha jól megtanuljuk és ha megfelelően alkalmazzuk a tanultakat, akkor    - szintén jézusi szóhasználattal élve – boldogok vagyunk.  A boldogság ez esetben pedig nem más mint Istennel-, önmagunkkal-, felebarátainkkal és a világgal jó kapcsolatba, vagyis összhangban lenni, és ez által készen lenni a hálaadásra, más szóval Istenben lenni, élni és mozogni. Erre tanít bennünket Jézus, amikor tanításának a lényegét a szeretet kettős parancsolatába foglalja össze: szeresd az Istent, szeresd az embert.

Erről az önnmagunk-, felebarátaink és Isten iránti szeretetről beszél minden példázatában, amelyet az Isten országáról oszt meg velünk. A mostani példázat is erről szól, bár hajlamosak vagyunk arra, hogy azzal utasítsuk el a tanítását, hogy a szeretet nem tanítható. Nézzük csak meg közelebbről miről is van szó ebben a példázatban?

Egy olyan emberről beszél akinek van földje és van jó magja és a jó magot elveti a mezejébe. A későbbiekben megtudjuk, hogy ez a “jó mag” nem más mint “búza”. A példázatból az is kiderül, hogy annak ellenére, hogy csak tiszta magot vetett a földbe mégis megjelent a búzatáblában a konkoly. Az ember szolgái mikor erre rákérdeznek a gazdánál, ő felvilágosította őket: éjjel amíg aludtak az ellenség vetette a tiszta magok közé a konkolyt. A szolgák már készségesen kitépték volna a konkolyt a búza mellől, amire kérték is már az engedélyét a gazdának, viszont ő megtiltotta ezt, hogy együtt nőjjön a búza a konkollyal,  mint mondotta,  viszont majd az aratáskor a konkolyt elégetik míg a búzát begyűjtik a csűrbe.

Az Isten országa pedig hasonlatos ehhez az emberhez aki így járt el: hagyta hogy együtt nőjjön a konkoly a búzával, de az aratáskor külön választja majd e kettőt és a konkolyt elégeti, míg a búzát begyűjti a csűrébe.  Isten országa tehát nem egy  olyan világ amit ne értenénk. Hiszen értjük, tapasztaljuk sokszor azt, hogy annak ellenére, hogy jó, tiszta magot vetünk a mezőbe, amíg alszunk, amíg pihenünk megjelenik az ellenség és teleszórja konkollyal a mezőt. Ilyenkor mi is hajlamosak vagyunk arra, mint a szolgák, hogy rögtön és azonnal igazságot szolgáltassanak nekünk, hogy a világra szóló igazságtalanságaink elleni véteknek meglegyen a bűntetése, az elégtételünk, hogy csak azt a búzát táplálja a mi földünk, amit mi vetettünk és hogy az ellenség konkolyától minél hamarabb megszabaduljunk.  Csakhogy! Itt, ekkor szól bele Jézus az életünkbe, ha ezt megengedjük neki. Ekkor tanít bennünket a nagy Mester, a próféta, ha ezt megendejük neki, ha elég érettek vagyunk arra, hogy a tanítását meghallgassuk, elgondolkozzunk rajta és megfogadjuk. Szól a tanítás nekünk: ne tépjük ki a konkolyt mielőtt a búza szárba nem szökken, mielőtt nem erne meg a búzakalász. Ne tegyük, mert ezzel a saját termésünket is veszélybe sodorjuk. Ne válaszoljunk azonnal az ellenség provokációjának, ne engedjük, hogy elragadjanak az indulataink, az érzéseink ne hagyjuk, hogy annyira hatalmukba kerítsenek, ne akarjunk mindjárt visszavágni, az ellenségnek. E helyett bízzunk a mező tápláló áldásaiban, az elvetett jó és tiszta magok termést hozó növekedésében! Az legyen szemünk előtt, ami a jó és nem az ami a rossz. Ne engedjük, hogy a rossz legyőzzün bennünket, amint már a Szentírás kezdetén olvassuk: “ A bűn az ajtód előtt van és rád van vágyódása, de te uralkodjál rajta” 1 Móz 4,6 . Sőt a Szentírás ennél tovább-, ennél mélyebben is megszólít, és eképp is tanít:

Rm 2,1

Annakokáért menthetetlen vagy óh ember, bárki légy, a ki ítélsz: mert a miben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat míveled te, a ki ítélsz.

 

Tehát ki is ez az ellenség ? - szembesít a Szentírás önmagukkal, majd tovább tanít. Az ellenség van hogy mi vagyunk saját magunk számára, amikor nem tudtuk szeretni önmagukat és vétkeztünk önmagunkkal szemben. Ez persze nem zárja ki azt a lehetőséget sem, hogy valóban a külső ellenségről van itt szó, aki számunkra, nekünk, személyesen rosszat tett, mert elhintette a konkolyt a tiszta búza közé amikor mi erre nem is számítottunk, mert a jól végzett munka után épp aludtunk.

A példázat tehát arra hívja fel a figyelmünket, arra tanít, hogy ne legyünk naivak, ne legyünk éretlenek, mint akik nem ismerjük az Isten országának a titkait, továbbá ne hibáztassuk magukat ott és akkor amikor és  ahol nem vétkeztünk, viszont ha szükséges akkor ne kerüljük el az önvizsgálatot se, saját magunk érdekében.  A példázat arra tanít, hogy legyen elég önbizalmunk a jól elvégzett munkánk után és ne vesződjünk feleslegesen azokon a dolgokon, amelyek rajtunk kívül állanak és nincs módunk befolyásolni a dolgokat, vagyis ami nem a mi felelősségünk, annak a terhét ne hordozzuk feleslegesen. Ugyanakkor a példázat arra is tanít, hogy ne legyünk lemondóak a dolgok természetes rendjét illetően és ennek érdekében tartsuk tisztán józan ítélőképességünket! Bízzunk abban, hogy ha együtt is nő a konkoly és a búza, mindkettő csak addig növekedhet, amíg elérkezik az aratás. Az aratáskor pedig ne kavarjuk össze a búzát és a konkolyt. A konkolyt égessük el, a búzát takarítsuk be a csűrbe.

A példázat során felvetődik a kérdés bennünk természetesen jelképes értelemben is: mikor lesz az aratás? Jézus az aratás Uráról, az Istenről sokszor beszél. Az aratás mint a végítélet is többször megjelenik , mint az elkerülhetetlen isteni igazságszolgálatás.  Az aratás olyan mint az ismertelen jövő amiről nem sokat tudunk, amihez csak a  bizalommal tudunk viszonyulni vagy sehogyan sem. Mi emberek életünkben oly sokszor várjuk az aratást és közben nem minden esetben érjük meg ennek az érkezését.  Ilyenkor hajlamosak vagyunk arra, hogy az éretlen búzával a konkolyt is kitépjük, mielőtt még a termés beérne, vagyis az aratás előtt. Sokszor tengernyi könnyet sírunk el az ellenség miatt és ez által is eljutunk a szeretetnek ahhoz a megtapasztalásához ami mindig újabb erőt ad a kitartáshoz, amikor szemléljük miként nő együtt a konkoly a búzával  és sokszor semmit sem tehetünk. A tehetetlenségnél van azért több is amit tehetünk: visszatalálunk az Isrten-, felebarátaink és önmagunk szeretetéhez.  Ezt a gondolatot, ezt az érzést Piliszki János költő gyönyörűen fogalmazta meg a Mielőtt című versében. A jézusi tanítás befogadását sokszor a nyelv prófétái, apostolai, a költők segítenek hozza. Hallgassák meg szeretettel Pilinszki János Mielőtt című versét:

“ Pilinszky János: Mielőtt A jövőről nem sokat tudok, de a végítéletet magam előtt látom. Az a nap, az az óra, mezítelenségünk fölmagasztalása lesz. A sokaságban senki se keresi egymást. Az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi a keresztet, s az angyalok, a mennyek állatai, fölütik a világ utolsó lapját. Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk: nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk. “  Ámen

 

Húsvét vasárnapja utáni szószéki beszéd – vázlat.

" ... és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben beszélgettek, és vitatkoztak egymással, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban valami akadályozta és nem ismerték fel őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: „Miről beszélgettek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak." Lk, 24,14-17

Kedves testvéreim! Húsvét utáni vasárnap vagyunk és megszólaltak a vásárnapi imára hívó harangok. Az istentiszteleti rend és ennek módja szerint elénekeltük az imádság-, és prédikáció előtti énekeket elolvastam a szentírási verseket a beszédem alapgondolát és elkezdtem a prédikációt. Számos gondolattal, érzéssel érkeztünk a templomba a mai vasárnapon.  Még talán bennünk él a virágvasárnapi és húsvéti ünnepnek a fenköltsége, és ezzel egy időben már a megkésett tavaszi munkálatok elvégzendő feladatai járnak a gondolatainkban. Ezzel egy időben mindazok a munkálatok amelyeket az egyházközségben kell elvégeznünk: a parókia javítási munkálatai mellett  a tavasz érkezésével mindjárt elérkezik a tennivaló a temető rendbetartása körül is és megannyi számos elvégzendő közösségi munka.  Úgy járkálnak a gondolataink ide-oda, a sok tennivaló között  – állapíthajuk meg humoros öniróniával -  mint ahogy lassan tapasztaljuk az áprilisi időjárást is, egyszer süt a Nap, máskor esik az eső.

Ahogy itt állok és végzem a szolgálatom bennem is több érzés és gondolat jelenik meg,  tör utat bennem. Gondolataimban ott motoszkál a székelykeresztúri Hit-Rádió húsvét utáni adása, ahol Mikó Ferenc tarcsafalvi unitárius lelkész, a Hit-rádió egyik riportere beszélgetett Székely Zsigmond Kinga Réka, homoródszentpéteri lelkésznővel a húsvéti ünnepről, mint újjászületésről, valamint amint megonsztották egymással a gondolataikat a közösségszolgálatról, az egyházközségi életről és sok  más időszerű témáról. Elgondolkodom a rádió-adásban hallottakon, amint az újjászületés feltételére utalt a lelkésznő, amint a saját hibáinkkal való szembesülésre, ezeknek pedig az őszinte szívvel való megbánására és a jóvátételre hívta fel a figyelmet az adásban. Ugyanakkor kitért arra is, hogy elvárta volna híveitől, hogy húsvét ünnepén többen vegyenek úrvacsorát és általában többen jöjjenek el az istentiszteletre. Az unitáriusok – állapította meg – mintha nem szeretnének templomba járni – különböző kifogások miatt, majd rátért arra, hogy nincs semmi olyan elfogadható kifogás ami elég ok lenne arra, hogy a gyülekezeti tagok sokáig távol maradjanak az istentiszteleti alkalmaktól, különösen pedig az ünnepi alkalmakról. Amíg ezt az adást hallgattam, eszembe jutott az is , hogy ezt a gondolatot szóvá fogom tenni vasárnap, anélkül, hogy bárkit is szándékomban lenne megbántani, főleg pedig azokat nem akik vasárnap személyesen részt vesznek az istentiszteleten.  Szülőfalumban ugyanis volt egy olyan szólás – nem tudom máshol igen-e – hogy amikor a lelkész arról prédikál, hogy nem járnak a hívek a templomba, akkor tulajdonképpen azokat szidja akik hallgatják, és azokat kéri számon a templombajárásról akik különben járnak templomban, ezzel pedig elveszi a maradék kedvét azoknak is akik járnak, hogy aztán visszajöjjenek a temlomba, mert ha akkor is azt hallják, hogy a hívek nem jönnek megfelelő létszámba a templomba, akkor egy idő után nemcsak unalmas, de kellemetlen is lesz azokra nézve aki ott vannak,  és ezt a kellemetlenséget elszereti mindenki kerülni. Hiszen Jézus is azt mondta, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben én ott vagyok köztük.  A mai világunkban, mégis abban bízok, hogy értelme van elmondani akár a radio-adásban hallottakat, mert az adás is visszahallgatható és e prédikáció hanganyaga is akár  és amint a Szentírás felszólítja az evangélium hírdetésére a prófétákat, hiszem hogy minden lelkész számára is az üzenet időszerű marad:
"Hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben" (2Tim 4,2). Tehát akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő az evangélium hírdetésére ezt hírdetni kell, mert ezzel bíznak meg mindenkit akit az evangélium szolgálatával bízott meg az Isten.

Szóval, feltehetjük a kérdést arra vonatkozóan, hogy tulajdonképpen mikor alkalmas az idő az evangélium számára, mikor alkalmas az idő a templombajárásra, mikor alkalmas az idő arra, hogy ünnepek alkalmával elmenjük a templomba és úrvacsorát vegyünk? Természetesen ezeket a kérdéseket  pálapostoli iróniával kérdem én is –  és ezekre a kérdésekre választ nem is várhatunk, mert egyértelmű, hogy akkor kell a templomba menni, mikor szól a harang, és akkor kell, illetve lehet úrvacsorát venni, amikor ilyen ünnepi alkalom van. Dehát – a tapasztalat az többször, hogy nemcsak saját magunk számára, de egymás számára is, mintha idegenek lennénk, vagy az idő sem megfelelő, nem alkalmas. Sajnos volt tapasztalatom ilyen és ehhez hasonló gondolkodásban és életfelfogásban, életmódban az idők folyamán. Ilyen és ehhez hasonló kitértő válaszokat hallottam volt és mostani híveimtől is, amikor rákérdeztem a templombajárás szokásaira: megyek majd amikor elvégzem ezt vagy azt a munkámat (viszont ez, vagy az az munka után újabb és újabb tennivalók jöttek mindig közbe), megyek majd amikor elérkezik annak az ideje, megyek majd --- és jönnek a számtalan és különbnél különb kifogások. Ugyanakkor azt is láttam hogy bizony voltak olyan  szomorú korai halálozások, hogy a sok munka miatt nem volt idő megállani , részt venni az istentiszteleteken és az alkalmak elvesztődtek, amikor az ember saját lelkével, a közösségével, az Isten dolgaival foglalkozott volna.  Mikor a legidőszerűbb, mikor az legalkalmasabb ezeket a kérdéseket feltenni, ha nem húsvéti ünnepek eltelte után ? Ez egy áldott alkalom visszatekinteni az ünnepekre, hálát adni a találkozásokért, amelyben részünk lehetett, hálát adni az úrvacsorai alkalmakért és amennyiben ebben nem volt részünk,  szembe nézni azzal a hiánnyal amit lehet hogy nem is veszünk észre, csak ha felhívja valaki a figyelmünk. Az elmúlt napokban felkerestem egy barátomat és arra kértem, hogy az általam kért témában mondjon “kíméletlen kritikát” azzal kapcsolatosan amiben tudom, hogy szakember és a véleményét, a tudását tiszteletbe tartom és elvátam, hogy az adott kérdésemben amivel feléje fordultam mondjon őszinte választ, más szóval “kíméletlen kritikát”, hogy tanuljak abban a kérdésben az őszinte visszajelzéséből.  Máskor is kerestem fel hasonló kérdésekkel és midnen alkalommal “kíméletlenül” kifejtette a véleményét az adott kérdésnben amivel feléje fordultam és amiben ő szakember és ebből csak tanultam minden alkalommal tőle, mert nem rejtette véka alá a mondnivalóját. Milyen nagy áldás, ha van egy ilyen barátunk, aki szeretettel felhívja a figyelmünket arra, amiben ő látja, hogy tévedünk és segít, hogy ez által is fejlődjünk, tanuljunk.  Dehát nem ezt várjuk el az orvostól is, ha betegek vagyunk, azt várjuk, hogy mondja meg mi a betegségünk és mi módon gyógyulunk, milyen gyógyszerekre, milyen más életvitelre van szükségünk, hogy egészségesek legyünk? Ezt várjuk el mindenhol és mindenben: ha az autónk elromlik, azt várjuk el a szerelőtől, hogy a hibás alkatrészt megjavítsa, vagy kicserélje, ha elromlik bármi amit használunk, akkor azt várjuk el, hogy megjavítsa az aki ért hozza, vagy kicseréljük, ha hasznavehetetlen és ha szükségünk van rá! Mennyivel inkább így van ez a saját lelkünkkel is! Nemde azt várjuk el az evangéliumtól is, hogy a lelkünkben fényt, szeretetet, hálát, reményt, hitet, bizalmat és számos olyan értéket hozzon, ami nélkül az életünk nemcsak szegényebb, de sok esetben lehetetlen is. A lelkünknek pedig épp úgy szükségünk van az imádságra, a közös istentiszteleti alkalmakra,a a közös imádkozásra, a prédikáció  élő hallgatására,  a templom előtti megállásra, beszélgetésre, mint ahogy a szemünknek szüksége van a fényre, hogy lássunk, fülünknek a hangokra, hogy halljunk, egész emberi lényünknek a táplálékra, hogy éljünk. Igen, lehet behunyt szemmel is élni, de  egy idő után látásunk megromlik , lehet hangok nélküli füllel is élni, de egy idő után megsüketül a fülünk ha nem használjuk. A lélek pedig több mint a szem, több mint a fül, mert bármikor kész arra, hogy újjászülessen és befogadja mindazt a szépet és nemest ami az életet szebbé teszi, elviselhetőbbé a fájdalmat, a hiányt és mindazt amit el kell viselnie az embernek, amire számított de arra is amire nem mert hirtelen, váratatalnul érkezett. Szóval a léleknek  közös imádságra van szüksége,  a  vasárnapok  friss levegőjére és ha ezt megvonjuk a lelkünktől, akkor áporodott lesz a vasárnap levegője és álott szagú lesz az a csend is amit Isten nélkül sokáig eltöltünk.

A felolvasott bibliai vers a húsvét utáni Jézusi történetet hozza közel hozzánk.  A felolvasott bibliai versben egy közösen megtett útról szól. Jézus tanítványai az úton mennek és beszélgetnek. Mint ahogy mi is közös utakon haladunk életünk során mindazokkal akikkel ugyanazt az utat járjuk be, vagy egy ideig azonos irányba haladunk egymás mellett.  Milyen nagyszerű dolog, nemcsak ugyanazon az úton haladni, hanem beszélgetni is mindazokkal akikkel egy uton haladunk! Vajon feltudjuk mérni ennek a szépségét és hasznát, amikor ugyanazon az úton amelyen haladunk azt látjuk, hogy nem vagyunk egyedül, mert társaink vannak az úton! Feltudjuk-e mérni annak a hasznán túli szépségét, hogy milyen hatalmas nagy érték az, amikor beszélgetnek egymással az emberek, amikor beszélgetünk mi is egymással! Amikor nemcsak hogy nem vagyunk egyedül, magunkra maradva, de mások is számítanak ránk és mi teljes szívvel, lélekkel részt tudunk ebben vállalni!

Nos az úton így haladtak közösen a jézusi tanítványok és amikor Jézus melléjük szegődött – látásukat megzavarta valami – és nem ismerték fel hogy ki ő. Akit nem ismerünk fel az számunkra idegen, aki nem ismer fel minket, azok számára mi is idegenek vagyunk. Elidegenedhetünk sokszor saját magunktól is, ha lelkünk csendjét nem tudjuk magunkhoz  ölelni. Ebben segít a közösségben elmondott imádság, a közös éneklés, az istentiszteletek többé-kevésbé rendszeres gyakorlása. Az az ember akit nem ismerünk fel, és hozzánk szól , annak a hangja is idegenül szól. Ha pedig olyan dolgot kérdez ami számunkra egyértelmű és számára pedig úgy tűnik, hogy nem akkor az idegensége fokozódik. A közösség tagjai számára ugyanis van közös ügy, vannak közös célok, van közös nyelv amit ért mindenki.

Húsvét után ismerjük fel Jézust, ismerjük fel egymást, ismerjük fel a közösségünk értékeit! Ámen.

Húsvéti beszéd vázlat – 2023, Székelykál, Iszló, Kisillye

 

Húsvéti angyalok

^“Tekintete olyan volt, mint a villámlás, és ruhája fehér, mint a hó. Az őrök a tőle való félelem miatt megrettentek, és szinte holtra váltak. Az asszonyokat pedig így szólította meg az angyal: „Ti ne féljetek! Mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek.” Mt 28,3-5

 

Kedves testvéreim!

Elérkezet húsvét ünnepe is, az idén, 2023-ban! Szinte elrepült az idő karácsony óta, de ugyanakkor úgy tűnik mintha meg is allot volna. Azt látjuk a naptárban, hogy most van húsvét, mert eltelt már január, február, március és itt van immár április is – de a természetben amit tapasztalunk értetlenül állunk az áprilisi havazás, a húsvét nagyheti havazás előtt. Pedig hogy örndetünk már, annak, hogy kinyílottak a tavasz virágai, hogy “selymét a barka már kitakarta, és sárga virágját bontja a som”, és mennyire minden a tavaszt idézte amikor a gólyákat láttuk a mezőn miként lépegetnek kecses mozdulataikkal. És egyszer csak, minden mintha csak tovatűnő álom lett volna: elkezdett havazni, a gólyák a magas fészkeiken igazították a havazásban a tollaikat és a  zöld mezőt, a rügybe borult ágakat belepte a hó, a kék ég fehér ködbe burkolózott. Mindezt a havazást karácsonykor vártuk, de akkor olyan tavaszias volt minden. Mintha feje tetejére állt volna minden - legalábbis sokunknak az az érzése. Húsvétkor nem szeretjük látni amint a nárcisz és más kora tavaszi virago leveleit belepi a hó, nem örvendünk annak, hogy a rögybe borult fák again is megáll a hó és belepi a hideg hó a kis rügyecskéket.

Szóval kettős érzésünk van: egyrészt hamar eltelt az idő karácsonykor, , amikor a naptárra tekintünk, mert látjuk, hogy már 2023 áprilist ír és nem 2022 decembert, másrészt pedig az időjárás a karácsonyi havas tájra  utal. El is indult a sok vicces megjegyzés az időjárás felborulása kapcsán: hallani, hogy húsvét alkalmával áldott karácsonyt kívánnak  egyesek, majd mondják, hogy a piros tojást a karácsonyfa alatt kell keresnünk, és hogy a húsvéti bárány vagy nyuszi szánon érkezik mint a mikulás. Szóval igyekszünk humorral elütni az élét annak, amiről tulajdonképpen mi sokat nem tehetünk. 

Tehát mintha összezavarta volna valaki, vagy valami a többé-kevésbé  erre a tavaszi időre megszokott időjárást, mintha összezavarta volna valaki, vagy valami a nemcsak az időjárást, de mintha ezzel együtt sok mindent is összezavart volna.  Mintha összezavarodott volna az, ami korábban egyértelműbb, megszokott volt. Számos példát hozhatnék fel ezzel kapcsolatosan, de csak egy párat hadd soroljak fel: ennek előtte nem kellett azon gondolkoznunk, hogy ha valamit vásárolunk, hogy eltudjuk-e olvasni az apróbetűs részt, ahol azokat az adatokat olvassuk el amit a gyártó közzé tett, azzal kapcsolatosan, hogy mit tartalamaz az adott élelmiszer,  érthetetlen számunkra, hogy abból az országból ahol háború dúl az itteni gazdák számára előállítási áron alul érkezik gabona és felvetődik az a kérdés is, hogy nem érdemes a szántóföldet felszántani és bevetni, mert sokkal olcsóbban meglehet vásrárolni mint az itthoni előállítási ár, ha így gondolkodunk, akkor nem érdemes a konyhakertbe sem ültetni semmit, mert a nagy üzletláncokban mindent meglehet vásárolni. A sort folytahatnánk tovább akár azokkal a mindennapi történésekkel amelyekkel nap-mint nap találkozunk: mintha elvesztődött volna az emberek  egymással szembeni tisztelete, mintha mindent csak a gazdasági haszonban mérnénk és az örök emberi értékek mintha mára elvesztették volna korábbi helyüket az életünkből.  Olyan örök emberi értékekről beszélek, mint a kimondott szó hitelessége, a  becsületesen elvégzett munka értéke,  mintha a gyermek elfeledkezett volna idős szüleiről és a  szülő elfeledkezett volna kis gyermekéről, mintha nem lenne közösség, mintha nem lenne templom, mintha nem lenne könyv, nyomtatott újság, zene, ének – úgy él a mai ember mintha elfeledkezett volna a lelkéről.  Nyugaton már találkozni olyan templomokkal amelyeket eladtak az adott egyházak szervezetének a képviselői, mert közösség nélkül maradtak és a templom épületében jobb esetben árvaház, vagy hajléktalan szállás, de van ahol vendéglő, kocsma, vagy éppen ruhás vagy alsónemű üzlet működik már.  Ezzel egy időben pedig épülnek más templomok, hatalmas árúházak, bankok és sok más egyéb. Ez rendben is lenne, hiszen a fejlődésnek nem jó ha gátat vet bárki is. A szomorú csak az amikor a fejlődésben, a nagy gazdasági hasznot hozó befektetések során megszűnik az embernek mint értéknek a helye és munkaeszközként tekintünk csak rá, mint akinek nincs lelke, nincsenek érzései. Ahol nincs szükség rá egy munkahelyen el lehet dobni, ki lehet cserélni, fel lehet számolni, mert ha nem hozza meg a kívánt eredményt, vagy hasznot,  amit tőle akár írott akár íratlan szerződésben megkötöttek, akkor már hasznavehetetlen és semmi más nem számít csak az, hogy az adott haszonelvűségi gazdálkodás ne szenvedjen és minden haladjon az előre kiszámított gazdasági ütemterv, statisztikai grafikonok szerint, de minden más felesleges és nem számít, nem érdemes foglalkozni vele – vallja a mai kor emberéhez tökéletesen alkalmazkodó és ennek az elvárásnak tökéletesen megfelelő ember. A sem számít, hogy ha felgyűl a szemét a háztájakon, az sem  jelent semmit hogy betegség, halál, földrengés, háború, és megannyi más pusztít, már lassan tudomásul vesszük, hogy a gazdák látványosan elöntik a tejet,  vagy éppen sztrájba lépnek sok más elégedetlen emberrel, mert az elégedetlenségnek mintha nem lenne meghallgatója, mintha nem lenne akinek érdemes lenne elmondani mindezt, mert nincsenek fogodzók amibe kapaszkodni lehet, nincs határ amit be kellene tartani, nincs szó amit be kellene tartan, csak szétfolyó, üres, néma és béna, tethetelenségébe belenyúgvó, lemondó , a rügyeket is behavazó világ lenne csak.

És akkor ezen borús, szomorú, komor életérzés mellett – elérkezett a tavaszi napéjegyenlőség, és elérkezet utána az első holdtölte, és elkérkezett húsvét. Nem ilyen váratlanul jött, mint a havazás, vagy mint a kiszámíthatlan világban váratlanul érkeznek az előre ki nem számítható, bizalmat nem érdemlő, csak a pontos statisztikákra és grafikonokra oly sokszor hiába  alapozó világban oly sok minden. Tudtuk, hogy elérkezik húsvét, ha havazik, ha szépen süt a Nap. Tudjuk, hogy a tavaszi napéjegyenlőség utáni holdtölte utáni első vasárnap elkérkezik hozzánk húsvét, mert ez a hagyomány és ez az isteni rend számunkra világos, érthető, egyszerű és kiszámítható, ebben ameddig az istenti gondviselés örködik felettünk nem fogunk sosem csalódni.

Nem hirtelen  jött tehát húsvét – mert érkezett a virágvasárnapi pompával és az ezt követő jézusi ostorcsattogtatással, a fügefa elszáradásával. Érkezett a nagyhéttel, a nagycsütörtöki utolsó vacsorával, a nagypénteki kereszthalállal és a nagyszombati temetéssel és virrasztással.

Tudtuk-e követni a húsvét érkezését a nagycsütörtöki utolsó vacsorával, az árulással, a jézusi lábmosással, tudtuk-e követni a húsvét érkezését a nagypénteki keresztrefeszítéssel, tudtuk-e követni a temetésével, a virrasztásával – hogy valóban elérkezzünk a húsvét öröméig?

Ha nem szántunk, nem boronálunk, ha nem vetünk, akkor nem fogunk aratni sem, ha nem ültetünk akkor nem fogunk szüretelni sem.  Ha nem  nyitjuk ki a szemünket nem fogunk látni, ha nem fordítjuk a tekintetünket hátra akkor nem látjuk meg azt ami mögöttünk van. Ha csalódásainkból felgyógyultunk, akkor imserjük meg mit is jelent a bizalom, a szeretet, a hit. Úgy mint Péter aki a tagadás gyötrelmein túl kellett haladjon azért, hogy a tagdadóból hitvallóvá lehessen. A történet tehát nem a szombat első napjával kezdődik, amint a felolvasott bibliai versből olvastam. A húsvéti havazásnak is vannak előzményei, ami az időjárást befolyásolja, az életmódunk ahogy élünk, amint a természethez, önmagunkhoz, a másik emberhez, amint az Istenhez viszonyulunk. 

A felolvasott bibliai vers tehát a szombat végével , a hét első napjával kezdődik, nagypéntek után három nappal.  Most hadd ne bonyolodjunk be a teológiai fejtegetésekbe és a dogmatikai útkeresés labirintusaiba, hogy mikor is volt a hét első napja, szombat e vagy vasárnap péntek utáni három nappal. Számunkra most a lényeg az hogy nagypéntek után a hitnek a győzedelmes hetének az első napján volt, amikor Mária és Mária Magdaléna kimentek a temetőbe. Az ember temetés után kimegy szerettei sírjához, a temetés után és utána is többször is. Kimennek hogy ott a sírnál sírassák el szerettüket.

Arról tudosít a húsvti evangélium következő mondatja, hogy “ nagy földindulás lőn”, amikor kimentek ezek az asszonyok a temetőbe a sírhoz. Mint tudjuk nagypénteken is nagy földindulás lőn, a templom kárpítj meghasadt. A lélekben is nagy “földindulás” van amikor kimegyünk a temetőbe, mert a hozzátartozóink elhunytával megindul a föld alattunk, megremeg a lelkünk.

Az evangélium ezután egy angyal megjelenéséről ír: “ az Úrnak angyala leszállván a mennyből, és odamenvén elhengeríté a követ a sír szájáról és reá üle arra.”

Karácsonykor az angyalok mennyei szózattal szóltak a pásztorokhoz, itt az angyalok elhegerítik a követ és ráülnek.

Ezután az angyal leírásával találkozunk. Milyen volt ez az angyal?  “Tekintete mint a villámlás, ruhája fehér mint a hó.”

Mi történt ezután? Az őrök megijedtek az angyaltől. Mit mondottak az angyalok az őröknek? Semmit! Pedig oyanok lettek mint a holtak. Mit őriztek ezek az őrök. Jézus sírját. Tehát elöttük hengerítette el a követ az angyal, és semmit sem tudtak tenni az őrök.  Kihez szóltak az angyalok? Az asszonyokhoz! Mit mondott nekik? “ Ne féljetek! “ épp mint a pásztoroknak a karácsonyi történetben!_

A megfeszített Jézust aki keresi nem kell féljen – mert az angyalok bátorítják őt!       

 

Ámen