Bizalom a betegség idején

„Csalárdabb a szív mindennél  és gonosz az, kicsoda ismerné? Én az Úr vagyok aki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom hogy megfizessek kinek-kinek az ő útjai szerint és cselekedeteinek a gyümölcse szerint.” Jer 16,9-10

 

Kedves testvéreim! A mai vasárnap – betegségem miatt - elmarad a hagyományos istentisztelet. Gógyszeres kezelés alatt vagyok, ezért félő, hogy a vírust ne terjesszem mindazok felé akik részt vennének a személyes istentiszteleten. Emlékeszem -  és talán mások is emlékeznek még -  arra a közelmúltra, amikor a vírusjárvány miatt az istentiszteletek elmaradtak, nemcsak a vasárnapok alkalmával, hanem az ünnepek alkalmával is.  Ekkor tanultam meg, hogy élő bejelentkezésben megosszam elmélkedésem a facebook csoportban , amit bármikor követni lehetett otthon vagy bárhol ahol világhálós elérhetőség és megfelelő program állt rendelkezésre.  Most erre az élő bejelentkezésre sem vállalkozom, mert a köhögés és rekedt hangom miatt nem látom ennek értelmét.

Felvetődik a kérdés: hogyan lehet, hogy érdemes-e betegen prédikálni és ezt a prédikációt meghallgatni, elolvasni, végső soron befogadni?  A betegség alatt itt azt értem, amikor  a szolgálat tevő egészségi állapota nem megfelelő, vagyis köhög, esetleg lázas vagy más betegség miatt nem tud eleget tenni a szolgálatnak teljes mértékben.  Első gondolatom az ezzel kapcsolatosan, hogy nemcsak a lelkész dolgozik betegen, mert több ember végzi mindennapi munkáját betegen, akkor hát miért kellene ezt a kérdést a pappal kapcsolatosan ilyen élesen elválasztani? Lehet, hogy nem is kell  - de mégis: elgonodolkodom a könyörűlő szamaritánus történetén más szemmel e kérdésfelvetéssel kapcsolatosan. Merthát elítéli a jóérzés azt a papot, aki az útfélen hagyja a vérben fekvő embert amikor épp istentiszteletre indul, hogy az esetleges fertőzést ne vigye be a közösségbe ahol szolgálatát végzi – amint erről a törvény is rendelkezik: istentisztelet előtt főleg(!) ne érintkezzen fertőző, azaz tisztátalan emberrel a pap, hogy a betegséget ne vigye be a közösségbe ahol szolgál. Milyen elgondondolkoztató ezzel kapcsolatosan amit Jézus tesz:  nem kíméli magát a leprásokkal való találkozástól sem , sőt meg is gyógyítja ezeket. Talán ezért mondták neki a farizeusok és az írástudók, amikor a kereszten volt, hogy „szállj le a keresztről” és hogy „orvos gyógyítsd meg magadat”.   Amit Jézus tanít az a felabarát szeretete mellett az önmagunk szerete is, vagyis az ÖNGONDOSKODÁS, ugyanez az üzenet fogalmazódik meg Pál apostolnál is a következő figyelmezetésében: „ Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra” ApCsel 20,28. Vagyis jelképesen:  a törött kezű ember nem tudja begipszelni az eltört kezet, sem a sajátját sem másét nem.

Vagyis hát  kérdés, hogy kinek adatik meg az az „előjog”, hogy betegen ne dolgozzon? Tehetjük fel a kérdést akár így is.  Hol van az a határ amikor betegség miatt valaki távol maradhat a munkától? Sajnos ismerek olya lelkészi derékba tört életeket is, amikor betegen végezte a lelkész a szolgálatot és utána még betegebb lett, majd végül életébe került ez, mert húlésbő tüdőgyulladásba ment át a betegség majd annyira elhanyagolta önmagát, hogy életével fizetett ezért. De nemcsak lelkészek esetében ismerek ilyen történeteket, hanem a mindennapi élet más területéről is. „ Dolgos állat az ember” –írta Szilágyi Domokos a költő. És valóban az emberre sokszor önmagunkra is úgy tekintünk, mint „dolgos állatokra”  , akik mintha gépek lennénk semmi más nem adatik meg számunkra, vagyis semmi más nem természetes  minthogy az hogy végezzük el mindennapi munkánkat. Ez a világ, amiben élünk mintha mindent a teljesítményre, haszonra tenne fel és mindent mintha csak a hozammal és a számokkal mérhető eredményekkel mérne, de közben elvesztődik maga az ember és elfeledkezünk arról, hogy az ember az aki dolgozik és nem a munkának van alárendelve az ember.

Nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért amint olvassuk a Mk 2,23-27 – ben : ^“ Egy szombaton vetésen vitt keresztül az útja. Tanítványai útközben tépdesték a kalászt. Erre a farizeusok megszólították: „Nézd, olyat tesznek szombaton, amilyet nem szabad!” De ő megfelelt nekik: „Sose olvastátok, mit csinált Dávid, amikor ínséget szenvedett, és társaival együtt éhezett? Abjatár főpap idejében bement az Isten házába, és megette a szent kenyereket, amelyeket csak a papoknak volt szabad megenniük, s adott a társainak is.” Aztán ezt mondta nekik: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. ²⁸Az Emberfia ezért Ura a szombatnak is.”

Lukács 14,1-6 verseket is olvassuk el: “Egyik szombaton Jézus vendégségbe ment a farizeusok egyik vezetőjének házába. Akik ott voltak, mind figyelték őt. Egyszer csak egy vízkóros^[a] beteg állt meg előtte. Jézus megkérdezte a törvénytanítóktól és a farizeusoktól: „A Törvény szerint szabad-e szombaton meggyógyítani valakit, vagy nem?” De mind hallgattak. Ekkor Jézus megérintette a beteget, meggyógyította, majd elküldte. Azután ismét a törvénytanítókhoz és a farizeusokhoz fordult: „Ha közületek valakinek a fia, vagy az ökre beleesik egy kútba, ugye azonnal kihúzzátok onnan, még akkor is, ha éppen szombat van?” Azok pedig egy szót sem tudtak válaszolni.”

János 5,4-10 versek üzenete is ide kívánkozik: “Az Úr angyala ugyanis leszállt időnként a tóra, és felkavarta a vizet. Aki felkavarása után először lépett a vízbe, az meggyógyult, bármilyen betegségben szenvedett is. De volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendeje szenvedett. Amikor Jézus meglátta, amint ott feküdt, s megtudta, hogy már régóta beteg, megkérdezte tőle: „Meg akarsz gyógyulni?” „Uram – válaszolta a beteg –, nincs emberem, aki bevinne a tóba, amikor felkavarodik a víz. Így mire odaérek, már más lép be előttem.” Erre Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, fogd az ágyadat és menj!” Az ember azon nyomban meggyógyult, fölvette ágyát és elindult. Aznap épp szombat volt. Ezért a zsidók rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van, nem szabad vinned az ágyadat.”

 Tehát két szemlélet feszül egymással szemben: a jézusi szemlélet amikor az ember van a szombatért  alappon szombaton lehet kalászt is tépni, ha éhesek vagyunk, lehet gyógyítani és lehet gyógyulni is, és a  másik szemlélet, a szigorú ezzel ellentétes szemlélet, hogy szombaton nem lehet semmit tenni, még az előbbi felsorltakat sem, amikor az élet, az egzisztenciális kérdésekkel találja szembe magát az ember.  Amikor Jézus arról beszél, hogy nem az ember van a szombatért, hanem fordítva, akkor ezzel azt is hangsúlyozza, hogy milyen nagy értéke is van a szombatnak, amikor megáll az ember , Istenre figyel, mert nem kell kalászt tépjen, mert nem éhes, nem kell gyógyítson  és nem kell gyógyuljon,mert nincs betegség amivel szembe találja az ember magát és áttudja adni magát az Istennek, hogy Őt tisztelje, Neki adjon hálát.

Jeremiás az istentisztelet és istenszeretet kérdésében is mélyre mutat, akinek nem a felszín, hanem a mélységben élő teremtő és gyógyító csendre figyel. Nem lehet az Istent felszínes káprázatokkal megtéveszteni.  A szívre , a szeretetre való utalással nem lehet a csalárdságot művelni. Akinek tisztelet jár akár munkája akár hivatása miatt, az nem élhet vissza ezzel a számára megelőlegezett bizalommal és tisztelettel. Ezek a báránybőrbe bújt farkasok amint szoktuk mondani, vagyis akik az emberség köpenye, palástja alatt csalárd embertelen, életidegen aljasságra vetemednek, mert azt gondolják, hogy őket megvédi a hivatás, a palást, a megelőlegezet bizalmat pedig nem játszadhatja el, mert védi az ő csalárdságát az amit ráaagatnak az elvárások és feltétlen tisztelet. Jeremiás pedig épp erre utal: nem így van ez! Mert Isten maga fürkészi a szívet és vizsgálja meg a vesét, a legelrejtettebb emberi testrészt, ahol kiváalsztja az ember szervezete azt ami marad az ember számára beépülve éltetve őt, és azt aminek távoznia kell az ember szervezetéből. Tehát, az ítélet, a lelkiismeret szerve is  vese, és nem lehet ezt sem „megspórolni” sem kihagyni a számításokból, mert ha mi nem  nézünk szembe önnan bűneinkkkel akkor maga Isten az aki számon  kér minket ezért – és a betegség is nem más ebben a megközelítésben, mint hogy az ember bűnt követett el önmaga, embertása és végső soron az Isten ellen. Aki tehát belátja a bűneit önmaga és Isten előtt  és a jóvátétel útjára lép, annak esélye van cselekedetei alapján és gyümölcsei alapján megkapni azt az  istenti ítéletet ami az Ő gondviselő szeretetében megtartó áldásban megtartja őt.

Bízzunk a böjti időszakban az önmagunkkal való szembenézés lelki útjának áldásaiban, ne féljünk az istenti ítétettől, mert amennyiben megvizsgálja Isten szívünket, vesénket, útjainkat és gyümölcseinket és ha nem talál bennünket híjjával, ( lásd Dániel könyvében a falon megjelent írás az 5.fejezetben) akkor boldogok lehetünk, mert miénk lesz a mennyek országa, amint erre Jézus maga is oly sokszor utalt. Ez a mennyek országa pedig nem más mint maga a mi életünk, a múlttal, jelennel és az elkövetkező jövendővel is.

Isten ekképpen áldja meg életünket, Vigyázzunk magunkra , vigyázzunk egymásra,

Isten áldja, Sándor Szilárd, lelkész

Az önmagunkról és az egymásról való gondoskodás öröme

Róm. 12,16 :  “ Örvendezzetek az örvendezőkkel, a sírókkal pedig sírjatok. Éljetek egyetértésben.”

 

Szeretett tesvéreim! A mai vasárnap Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt leveléből olvastam fel. Az egész levél visszatérő kérdésfelvetése a “megigazulás”, amint ezt a hívő ember a saját életében összhangba hozhatja  a cselekedeteivel. Vagyis a fő kérdésfelvetés az, hogy milyen a helyes viszony az ember és az Isten között.  A megigazulás előfeltétele az, hogy az ember hitelesen szembe nézzen önmagával és felismerje és elismerje önmaga számára az elkövetett bűnt, majd ezt követően gyakoroljon bűnbánatot és végül keresse a bűn utáni jóvátétel lehetőségét. Pál apostol amikor a levelét     írta a római keresztényeknek azzal a céllal tette ezt, hogy a két részre szakadt közösség közötti közeledést, párbeszéd lehetőségét felajánlja. Milyen nemes gondolat és cselekedet, ha megadatik valakinek az a bölcsesség és tudás, valamint az a készség azok felől akik érdekében munkálkodik, hogy az egymással szemben álló emberek számára olyan lehetőséget teremtsen ahol nem növekszik a köztük levő szakadék, hanem epül a közösség.  

Ki is az a két csoport, akik között oly nagy volt a szakadék, mi lehetett ennek az előzménye? Néró császár uralkodásának a végén a zsidókeresztényeket kiüldözték Rómából, mert a város felégetéséért őket tették felelőssé, annak ellenére, hogy ebben nem volt részük.  Néró halála után a zsidókeresztények elleni üldözés megszűnt és az elvándorolt zsidók lassan készültek vissza otthonaikba, Róma városába. Igen ám, de időközben a pogányból  lett keresztények, vagyis a pogánykeresztények nem fogadták be őket és mindent elkövettek, hogy kiközösítsék őket  a keresztények közül.

Vagyis: voltak a zsidókeresztények, akiknek a történelmi gyökereik a zsidó vallásból sarjadtak ki , és voltak a pogánykeresztények akik nem a zsidó vallási hagyománnyal , hanem pogány vallásból lettek keresztények. Bár  látszólag mind a két csoport keresztény volt, mégis a hagyomány ahonnan érkeztek  teljesen két külön világról szólt. Amiután a zsidókeresztények elvándoroltak az üldözés miatt Rómából, a városban a pogánykeresztények közösségbe tömörültek, viszont ezek a közösségek zártak voltak, nem engedték be közéjük azokat akik nem azonos történelmi gyökerekkel rendelkeznek. Emiatt tehát a keresztény közösség között hatalmas ellentét, feszültség alakult ki , ami sokszor egymás kitákozásával járt, amint olvassuk ezt a Római levélben. Pál apostol a 12 részben az okos istentiszteletről ír, mint ami az értelem megújulásával jár, valamint nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a különböző  szolgálatok és tanítások között meglegyen a kölcsönös tisztelet.

A szeretet ne legyen képmútató és a testvéri szeretetben és az Isten szeretetében búzdítja a rómaiakat, hogy ez legyen számukra a lényeg amire figyelnek és ne arra ami elválasztja őket. Ami után arról ír, hogy áldják azokat akik üldöznek és átkozzák a kitaszítottakat, olvassuk a mostani felolvasott bibliai verseket: Örüljetek az örvendezőkkel és sírjatok a sírókkal.

A következő versekben  levelében visszatér az egymással való egyetértésre való búzdításra,  és az egymással való békességben való életre figyelmeztet, amint befejezi lélekhez-szóló intelmeit: “ Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval.”

Tehát, Pál apostol elvárásokat fogalmaz meg a keresztények fele, mint egy tanítómester amint tanít. Szavai hitelesek, hiszen Jézust állítja példaként, aki a hatalmát Istentől kapta és mindenki hasonlóképpen Istentől kapja a hatalmát és a törvény betöltése a szeretet és azokra a dolgokra kell törekedni “ amelyek a békességet és egymás építését szolgálják.” ( Róm 14,19)

A mostani bibliai vers az örvendezésről, a sírásról és az egyetértésről szól.

Milyen közeli hangzásuak görög nyelven ez az egymástól nagyon távol szó, az örvendezés és a sírás. Magyarul össze sem téveszthető, viszont görögül, amint ezt Pál apostol lejegyezte:  chairó  - örvendezni ,  klaió – sírni

  Az örvendezés lelkiállapota az életért való hálaadás áldására utal.  Aki örvend, annak teljes testében szét árad valami jól eső érzés, tapasztalat, arca kisimul, mosolyra derül és jól érzi magát az aki örvend. Jutalom érzésben van része az örvendező lelkű embernek. Akit elismernek munkásságáért, aki  megérdemelt jutatmat kap a munkájáért az örvend. Akit kitűntetnek azzal, hogy azt adják neki amire  rég vágyik, amire szüksége van, az örvend, aki hosszú fáradtságos munkája után megkapja a jól megérdemelt elismerést, az örvend. Örvend az, aki befogadnak, akit elfogadnak, akit emberszámba vesznek, örvend az akinek a munkájának értelme van, és hasznos dolgot tud nyújtani embertársainak. Az öröm az amikor az ember kap és öröm az amikor az ember ad, amikor hálatelt szívvel tudja elfogadni és adni. Örvend az akit szerető  családtagok vesznek körül akit szerető közösség veszi körül, akikre számíthat és ez a közösség is számíthat rá. Örvend az az ember aki igaz társra talál.

A sírás ennek az ellentéte, mindaz sír, aki gyászol, aki elveszítette az örömét, akit nem fogadnak be, akinek a bizalmával visszaélnek, akit becsaptak, akitől elvették azt ami járt volna neki, sír az akit kitaszítanak – és így tovább.

Pál apostol tehát azokat a keresztényeket szólítja meg, akik mind az örvendezőkkel, mind pedig a sírókkal kapcsolatba vannak. Akik mind a zsidókeresztényekkel, mind pedig a pogánykeresztényekkel kapcsolatba vannak, mind az örvendezőkkel, mind pedig a sírókkal. Ezek között keresi az összhangot, az egyetértést. Hogy ne legyen a fölötti öröm, hogy valakit kitaszítanak, vagy valakit megkárosítanak, hiszen a káröröm nem osztható meg, az csak egyéni egoista módon való egyfajta irigységnek a betelejesedése, amiből hiányzik az egyetértés..

Az egyetértés:

phroneó – egyetértésben lenni: megérteni, gondoskodni, együtt gondolkodni, együtt lélegezni, együtt cselekedni, együtt hozni meg az ítéletet

 

Végül: az örvedenzők és a sírók között ha kapcsolat van, akkor az egyetértésben, azaz az egymásról való gondosokodással való osztózkodás az igaz öröm, amikor egymásra figyelnek az emberek, a keresztények és egymást támogatják, segítik és nem kitaszítják maguk közül ha másképpen gndolkolkodnak. Ámen

 

Aranyosrákosi Székely Sándor elhunytára való emlékező istentisztelet

 

„Mindazonáltal ti óvjátok meg magatokat a teljesen Istennek szentelt dolgoktól, hogy miután néki szentelitek, el ne vegyetek a teljesen neki szentelt dolgokból, hogy Izrael táborát átkozottá ne tegyétek, és bajba ne keverjétek azt.” Józs.6,18

Szeretett testvéreim!

A mai napon Aranyosrákosi Székely Sándor költő és püspök halálára emlékezünk, aki 1797 szeptember 13-án született Székelykálban és 1852 január 27.én halt meg Marosszentkirályon. Tehát 171 évvel ezelőtt hunyt el a nagy szellemi-lelki elődünk miután a bölöni püspöki vizitáció alkalmával hazafele tartott Kolozsvárra, amit azonban a téli hideg okozta betegsége nem engedett meg számára. Erre a vasárnapra Józsué könyvéből olvastam fel a szentírási üzenetet. Mint tudjuk Józsué, aki Egyiptomban született már, Mózes vezetése alatt kijött a szolgaság házából és az Igéret Földje határában ami után elhunyt Mózes ő lett a vándorló nép vezére és ő vezette be népét amit várták a „tejjel-mézzel folyó földre” Kánaánba. Az Igéret Földje elfoglalásáról több történetet is olvasunk a Szentírásban, többek között a talán egyik legismertebb történetet a Jerikó város elfoglalásának a törtétenét. A történet szerint a város elfogalása előtt Józsué kémeket küldött a városba. Az elfoglalás történetét ha elolvassuk, akkor egy érdkes történet tárul elénk. A magas város falain kívül hat napon át minden nap megkerülték magas falakat hangos kürtzengéssel és a hetedik nap pedig a város fala leomlott. A történetet többféleképpen értelmezhetjük, olvashatjuk. Az egyik lehetséges értelmezés, illetve olvasta azt a képet tárja elénk, hogy a falak az ismételt zajra, kürtzengésre, majd a hangos kiabálásokra maguktól leomlottak ,mert a zaj pusztítani képes, az állandó, kitartó zaj, ez esetben a kürtzengés pusztított.

Ez a történet „földi vonulata”. A történetnek viszont vagy egy kihagyhatatlan úgymond „szereplője” is, ez pedig maga Isten. Isten volt aki a könyv elején megszólította Józsuét, hogy „keljen fel” és a Jordánon vezesse át népét amelyet Ő az Isten ad az Ő népének. Maga Isten figyelmezteti Józsuét, hogy „el ne távozzék a törvénynek a könyve” a szájáról és éjjel és nappal vigyázza ezt és akképpen cselekedjenl amint az istenti törvény ezt számára előírja. Megparancsolja hogy „bátor legyen és erős és ne féljen mert vele lesz és nem hagyja el Józsuét és az Ő népét. Miután Isten megszólította Józsué, azután Józsué ennek szellemébe megszólította a nép vezéreit és kedődött az Igéret Földjének a birtokba-vétele.

A felolvasott bibliai vers ezt az isteni törvényt, ezt az isteni megbízatást hangsúlyozza. „ A teljesen Istennek szentelt dolgokhoz” nem szabad nyúlni, nem szabad kétségbe vonni , mert azok Isten tulajdonai, az ember nem lophatja meg az Istent, bűntetés nélkül, mint ahogy minden bűnt bűntetés követ. Ennek az igazságosságnak a fenttartója, aki ezért felelősséget vállal, aki a jó rendet fenntartja az nem más mint maga Isten.

Beszédem azzal kezdtem, hogy Aranyosrákosi Székely Sándor halálának a 171 éves évfodulójára emlékezünk a mai vasárnap. Nos, a nagy előd, „ A székelyek Erdélyben”, több éneknek és versnek, iskolai tankönyvnek, számos prédikációnak a szerzője egész életén végig vonul hogy az Istennek szentelt dolgokból nem lehet elvenni és az Isten iránti tisztelet fontossága. Többé-kevésbé ismerjük Aranyosrákosi Székely Sándor életének lejegyzései alapján, mindazt amit az ő életében az Istennek szentelt. Az egész életét az Ő szolgálatába állította.

A nagy történelmi időknek és személyeknek én is nagy csodálója vagyok és sokszor megszólít engem is múlt, mintha lelkem hajszálerein érezném azt, hogy a múlt miképpen fonódik egybe a jelennel és az isteni törvény betartása alapján a jövővel is. Kétségbevonhatatlan az, hogy aki az Istennek szentel dolgokat azok Istennel élő kapcsolatba vannak. Aki életében számol az Istennel, azzal Isten is számol – mondhatjuk ekképpen is. A bibliai vers viszont külön hangsúlyozza azt, hogy amit már Istennek szentelünk, azt ne kérjük vissza Tőle, mert az már az Övé, végülis csak azt adhatjuk vissza Neki amit Tőle kaptunk. Ezt felismerni , ebben élni, pedig a Józsue könyve tanusága szerint olyan életet jelent, ami boldog élet a sok megpróbáltatás ellenére is, mert számíthatunk mindig arra az Istenre, akiel kapcsolatba vagyunk.

Említettem, hogy a történelmi idők nagy csodálója vagyok én is. Ebbéli kutatásaimban az elmúlt időben találtam rá Aranyosrákosi Székely Sándor unokájának a nevére akit Edmond Székely név alatt örökítette meg a nevét az idő falán, és amennyiben ez a történelmi adat hiteles, akkor a nagy püspök előd unokája Máramarosszigeten nőtt fel, Kolozsváron tanult, majd filozófia professzor lett, akinek magyarul, angolul és franciául is jelent meg számos munkája. Nemrég én is egy Esszénusokról megjelent munkáját rendeltem meg a könyveit népszerűsítő világhálós portálról és szintén innen értesültem, hogy az unokájának a lánya Mexikóban él, akivel online email kapcsolatba is kerültem az elmúlt héten. Lám az Istennek szentelt dolgok a múltból elvezetnek a távoli időkbe és így az 1700-as évekből elvezet napjainkig is a püspök szentelt dolgai, hiszen az a tudás, az a szellemi örökség, és tudás utáni vágy amit a püspök hátrahagyott mint Istennek szentelt dolog az megmaradt a jelenben is, megőrizték, hiszen a mai nap is a püspök 66 éves dédunokája a test, a lélek és a szellem összhangjának azaz, harmómiájának az orvosa.

Bárhogy is szeretném, hogy ez a bibliai vers ilyen szépen maradjon és az „Istennek szentelt dolgok” csak ezt jelentsék, mégsem így van. Az „Istennek szentelt dolog” az több mint csak ez az emberi vágy és amit az értelem ebből felfoghat, megérthet. A bibliai verssel való párbeszédem során találtam rá, hogy mi is ez a tulajdonképpen „Istennek szentelt dolog”, amit a Szentírás héber eredeti nyelvén הַחֵ֔רֶם ha·ḥê·remjegyzett le.a héber szöveget angol fodítással a következő világhálós címen is megvizsgálhatjuk: https://biblehub.com/interlinear/joshua/6-18.htm

Nos, ennek az ószövetségi héber fogalomnak – hahéerem - a jelentése igen gazdag amit Károly a bibliai fordítás során költői lelelményességgel , teológiai széleslátással és üzenet-formáló lélekápolással ekképpen fodított le, hogy “ Istennek szentelt dolog” viszont ha megnézünk más magyar nyelvre való fordítását is ennek a bibbliai versnek akkor a teljesség igénye nélkül a következő fordításokat találjuk például:

“Magatok pedig gondosan őrizkedjetek az elátkozottól! Nehogy kedvetek támadjon valamit is elsajátítani, ami átok alá esik, mert akkor Izrael egész táborát kiteszitek az átoknak, és nagy szerencsétlenséget hoztok rá.” Katolikus bibliai fordítás – Esztergom, 1996-ban, a millecentenárium évében, Dr. Paskai László bíboros, prímás esztergom-budapesti érsek

“Hozzá ne nyúljatok a kiirtandókhoz, különben rátok száll az átok; el ne vegyetek semmit a kiirtandókból, mert átkot hoztok Izráel táborára, és szerencsétlenségbe döntitek! “ Magyar Bibliai Társulat új fordítása 2014

18Vigyázzatok tehát, hogy semmihez se nyúljatok, ami tilos és hűtlenségbe ne essetek, s így Izrael egész tábora bűnössé ne legyen és bajba ne jusson” Káldi György jezsuita szerzetes 1568-1634) fordítása

A sort természetesen folytathatnánk tovább és vég hossza nem lenne az elmélyülésünknek. Ez idő alatt pedig az isteni titkok mélységeibe és magasságaiba találnánk egy kevéssel több betekintést. Számomra,tehát – végső soron – az „Istennek szentelt dolog” ebben a bibliai versben, valami olyan tiltást jelent, ami határt szab a világosság és a sötétség, a forró és fagyos, az igen és a nem, a férfi és a nő, a múlt és a jelen, a jelent és a jövő, a fehér és a fekete – tehát az ellentétek közé. Mert bal nélkül nem lenne jobb, sem, az észak nélkül dél, élet nélkül halál és fordítva mindez – és folytathatnánk a sort tovább.

Vagyis, a bibliai vers számomra a mai vasárnap arra hívja fel a figyelmem, hogy becsüljem meg a múltat ahonnan a jelen sarjadt ki és becsüljem meg a jelent ahonnan majd a jövő sarjad ki és egyszersmind forduljak én is saját múltam, saját családom és múltba gyökerező szálai felé és erre buzdítsak én is mindenkit aki az Istennek odaszenteli a dolgait, azért hogy az Istennel élő kapcsolatba kíván lenni.

Tehát összefoglalásként:

- Szenteljünk Istennek dolgokat amit nem kérünk Tőle vissza. Ugyanide tartozó gondolat üzenet :támogassuk azt a közösséget amelynek tagjai vagyunk, mert a közösség ez által a mi életterünk , egyszersmind a mi életünk része is.

- Bizalommal adjunk a közösségnek és ne kérjük vissza azt amit oda szántunk, bizalomma adjumk Istennek, és ne kérjük vissza , ne várjuk vissza azt, amit Neki szántunk. A közösség és az Isten kapcsolata onnan adódik, amint Jerikó falai is csak úgy tudtak leomlani, ha egy csapat volt az aki körbe járta nagy kürtzengéssel a magas falakat a városon kívül.

- Aranyosrákosi Székely Sándor életpéldája számunkra egy olyan ha úgy tetszik modell, amit mi is használhatunk amikor saját életünk részeként nem feledkezünk el Istenről és neki szentelve a dolgainkat, nem kérünk vissza semmit hogy pusztulást ne vonjunk magunk után.

Ámen.

Mihez hasonlítható ez a nemzetség ?

“ De kihez hasonlítsam ezt a nemzedséget?Hasonlatos a gyermekekhez, akik a piacon ülnek és kiáltoznak az ő társaiknak. És ezt mondják: Sípoltunk néktek és nem táncoltatok, síralmas éneket énekeltünk néktek és nem sírtatok.Mert eljött János aki nem eszik és nem iszik és azt mondják : Ördög van benne. Eljött az Embernek fia  aki eszik és iszik és ezt mondják. Íme a nagy étű és részeges ember, a vámszedők s bűnösök barátja! És igazoltaték a bölcsesség az ő fiaitól. Mt 11,16-19

“ Monda pedig az Úr:mihez hasonlítsam azért e nemzetséghez embereit?és mihez hasonlók? Hasonlók a piacon ülő gyermekekhez, kik egymásnak kiáltanak és ezt mondják: Sípoltunk nektek de nem táncoltatok, síralmas éneket énekeltünk néktek és nem sírtatok. Mert eljött Keresztelő János, aki kenyeret sem eszik bort sem iszik és azt mondják: Ördög van benne. Eljött az Embernek fia, aki eszik és iszik és ezt mondjátok: Ime a falánk és borivó ember, a vámszedők és bűnösök barátja. És igazoltatik a bölcsesség minden ő fiaitól.” Lk. 7,31-35

 

Szeretett testvéreim! A fenti bibliai vers többször is megszólított és többször készültem erről prédikálni  - de valahogy mindig  elmaradt a prédikáció. Az elmaradásnak az oka az volt, hogy annyira elragadt az indulat amivel a bibliai vers megszólított, hogy inkább lemondtam arról, hogy ezzel az indulattal beszéljek. Elsősorban azért vigyáztam e bibliai versről beszélni, mert kísértett az a gondolat, az az érzés, amint mondom igen az indulat is, hogy a versben leírtakkal egyetértve kíméletlen kritikát szóljak és úgymond ostorozzak, ítélkezzek, megfedjek a bibliai verssel, és mintegy önigazolás eszközeként olvassam fel, beszéljek róla. A bibliai verseket pedig még a lelkésznek sem tanácsos úgy olvasni - és ne adj Isten úgy prédikálni róla -  hogy az üzenet háta mögé elrejtőzzön és a versekkel igazolja a saját igazságát, elfeledkezve arról hogy a bibliai vers üzenete számára is épp olyan megszólító üzenettel bír, mint azok számára akiknek beszél, prédikál ezekeről a versekről. Ugyanakkor fenn áll az a “veszély” is, hogy amikor a felolvasott bibliai versekhez hasonló élet kritikai üzenet fogalmazódik meg, hogy a gyülekezetben akik hallgatják a prédikációt arra gondoljanak, hogy a “pap őt kiprédikálja”, és sértve érezze magát. Az is előfordulhat az ilyen típusú Jézusi kíméletlen kritikai üznetről való prédikálás után, hogy a gyülekezet tagjai a prédikáció után megállapítják “ na ezt sokan kellett volna másoknak meghallhatni, mert azoknak szólt akik nem voltak a templomban, és ha eljöttek volna sokan tanultak volna ebből a prédikációból.” Vagyis nemcsak a prédikáló lelkészt, papot kísérti a gondolat, hogy egy-egy biblai versről szóló prédikációt úgy hallgassanak, mintha ez épp nem nekik, hanem hát azoknak szólt, akik nem jönnek a templomba, akik éppen hiányoznak vagy távol állanak az egyházközségi közösségi élettől, és közömbösek a közügyek iránt, akik el vannak maradva az egyházfenntartói járulékkal évekre visszamenőleg, vagy akik már rég az ideje nem jönnek a vasárnapi istentiszteletekre, valamiért amit ők nagyon jól megtudnak magyarázni saját maguknak és mások fele is igazolják, hogy távolmaradásuknak igen jól megindokolt oka van.

Szóval a mai vasárnapi felolvasott bibliai vers azon bibliai versek közé tartozik, amelyet nem lehet sem félvállról venni, nem lehet elhaladni mellette, nem lehet nem meghallani, de amit hosszú ideig érdemes hordozni a szívünkben, hogy ott életet dobbantson bennünk annak dárga üzenete.  Ugyanakkor ez a bibliai vers kísértő mind annak aki prédikál róla, mind aki a prédikációt hallgatja, hogy mintegy “önigazolás eszközeként” beszéljen vagy hallgasson róla.

 Talán azért nehéz mind a prédikáló mind pedig a prédikációt hallgató embernek a bibliai vers üzenetét megtalálnia, mert első szám első személyben  fogalmaz: “Mihez hasonlítsam ezt a nemzedéket ?” Teszi fel a kérdést. És hát nincs olyan ember aki ne hasonlítaná a saját nemzedékét valamihez. Nincs olyan ember akinek a lelkében ne  formálódna egy “vélemény” , egy saját vélemény arról a nemzedékről, arról a kórról amelyben él. Ezt a véleményét pedig csak úgy tudja kifejezni, ha valamihez hasonlítja. Vagyunk emberek, amikor saját véleményünk van és talán ha ezeket kimondjuk akkor ezzel “véleményformálók”, a mai szóval “influenszerek”, leszünk és mert úgy mondjuk  el saját véleményüket, hogy ezt mások is egy az egybe – amint szoktuk mondani – átveszik, mert egyet értenek velünk és mert kimondjuk azokat a dolgokat, amelyek mások is tudnak, de nem mondanak ki. Máskor más dolgokról pedig azt is észrevehetjük, hogy a véleményünk megegyezik a mások által megfogalmazottakkal, mert ekkor mások mondják ki azokat a dolgokat amelyekkel mi értünk egyet.

Például a szomszédban dúló háborúról, a törökországi földrengésről, de közelebb érkezve a saját határainkon belül is a saját közéletű kérdéseinkről a különböző, eltérő véleményekkel vagy egyet értünk vagy sem, viszont hasonlítjuk a saját korunkat, valamihez, hogy ez által is tudjunk egy olyan magatartás-formát felvenni, amivel úgymond mint egy “ iránytűvel” tudunk tájékozódni a saját korunk jelenségeiben, történéseiben. Ez az “iránytű” pedig sokszor ahhoz alakul, amint valamihez hasonlítani tudjuk a saját korunkat, nemzetségünket amiben élünk – és ez saját tapasztalataink alapján tesszük meg.

Jézus a saját korát, saját nemzetségét “olyan gyermekekhez” hasonlítja, akik ott ülnek a piacon, amíg a nagyok ,a felnőttek végzik ügyes-bajos dolgaikat, és szeretnének ők is élni, szeretnének ők is játszani és mit játszodhatnak mint amit a felnőttektől láttak és azt saját világukba, gyerekkori történéseik közé eljátszodják, hogy ez által is megértsék azt a világot amiben élnek. Ha megakarjuk ismerni a családot akkor  hallgassuk meg a gyermekeket –  hiszen a gyermekek arról beszélnek ami a családban történik. Ha meg akarjuk ismerni a kort amelyben élünk, nézzük meg, figyeljük meg hogyan és mit, mivel játszanak a gyermekek. A játék ugyanis a gyermek számára egy lehetőség, hogy benne éljen ő is abban a korban a nagyokkal, a felnőttekkel együtt. Ha azt látják a gyermekek a felnőttektől, hogy azok számára természetes az erőszak, a csalás, a hazúgság, akkor ők is ezt a szemléletet sajátítják el, veszik át, ha pedig azt látják, hogy a türelem, a becsület, az igazságosság az ami a felnőttek életét leginkább meghatározza, akkor ezeknek az értékeknek az íze, az életszemlélete épül be az ők életükbe is.

Szóval Jézus a piacon játszadozó gyermekekhez hasonlítja a nemzetségét. A gyermek tehát nem felnőtt, tehát a nemzetsége még nem nőtt fel, még keresi önmagát még nem vállal felelőségget saját maga életéért, még vigyázni kell rá – de már ígénye van a közösségre, a közös csapatra ahl játszani lehet.

A gyerekek két részre oszlanak a piacon: egy részük zenél, furulyázik, énekel, a mások részük pedig az ének, a zene szerint táncolniuk vagy sírniuk kellene, attól függően, hogy vidám vagy sirató éneket zenét játszanak nekik a társaik. De ezek a gyermekek elfelejtettek játszani, nem jó nekik semmi sem, sem a vidám sem a szomrú ének vagy zene sem. Vagyis eltévedtek és ebben az eltévelyedésben ott ülnek üres tekintettel magukba hullva és elvesztették a társaikkal, a játékkal a kapcsolatukat. Vagyis ebben az önelvesztett világban semmi sem “rázza fel őket”.

Vallás órán a tékozló fiú példázatát és Jézusnak a 12 éves templomban való elvesztődésének a történetét mondtam el egy alkalommal és megkérdeztem mi a közös a két történetben. Egy haramdikos diák azt mondta: “ A tékozló fiú önmagát veszítette el.”Számomra hihetetlen érett választ kaptam egy haramadikos gyerektől! Igen, önmagát veszti el az ember, ebben a nemzetségben amiről szól Jézus, mint akinek semmi sem jó.  Nem volt jó Keresztelő János sem és nem jó maga Jézus sem. Az egyik azért mert nem eszik és nem iszik, a másik azért mert eszik és iszik.

Kedves testvéreim: mihez hasonlítaná a nemzetséget amiben élünk? Jézus azért mondta mindezt, hogy tükröt tartson saját korának, hogy mindenki saját maga számára vonja le a következtetést hogy amikor mulatni kell tudjon mulatni, amikor gyászolni akkor tudjon gyászolni.

 

Ámen.

  

Sándor Szilárd, lelkész